Viktor erőltetett, szinte fiúkra jellemző mosollyal terelte gyerekeit az öreg, nyikorgó kapu felé. Ötéves kislánya, Masha, szorosan apja nadrágszárába kapaszkodva óvatosan nézett fel a magas verandára és a sötét ablakokra. A ház levegője a poros muskátli és valami megfoghatatlanul nyugtalanító illatát hordozták magukban. Petya, az idősebb fiú két évvel, ellenkezőleg kihúzta magát, kíváncsian fürkészte a gazdagon benőtt almafás kertet, amely a fonnyadt lomb és kalandos ígéret szagaival töltötte meg a levegőt. Viktor számára ez a nosztalgikus illat a gondtalan, meleg gyerekkor jelképe volt. Remélte, hogy gyermekeinek is hasonló lesz az emléke.
A kopogásra nem válaszoltak rögtön. Egy perc, majd még egy másik telt el. Viktor már összeráncolta homlokát, amikor a küszöb mögül nehéz, csoszogó léptek hallatszottak. A zár nyikorgva kattanva nyílt ki, és megjelent Tamara. Magas és egyenes termete mellett az arca is úgy festett, mintha kőből faragták volna, melyet az idő mély, szigorú barázdákkal szabdal.
Kétséget kizáró, éles tekintete futott végig a kis alakokon a fiú lábainál, de egy pillanatra sem állt meg rajtuk, hanem egyenesen Viktor szemébe fúródott.
— Végre itt vagy — mondta üdvözlés helyett. Hangjában se öröm, se tiszta vendégszeretet nem csengett. Csak a tény rideg megállapítása. — Már azt hittem, nem érsz ide. Az út milyen volt?
— Anya, szia — próbált könnyed lenni Viktor, bár érezte, hogy az anyja jéghideg nyugalma valamit a bensőjében fagyosra hűt. — Kiválóan jutottunk el. Hadd mutassalak be nekik… Ő Masha, ő pedig Petya. Gyerekek, ez a nagymama, Tamara.
Finoman eltolta a gyerekeket előre. Masha még szorosabban bújt apja lábához, Petya pedig összeszedve bátorságát felnézett a magas nőre, majd halkan megszólalt:
— Üdvözlöm.
Tamara nem vett tudomást az üdvözlésről, tekintete a gyerekfejek felett Viktorra szegeződött, olyan volt, mintha a kicsik láthatatlan és idegesítő akadályként állnának a két felnőtt között.
— Fáradt vagy, mi? Gyere be, ne állj az ajtóban, a táskádat hagyd a folyosón.
Meglépett egyet, hogy előreengedje, de testtartása és merevsége világosan jelezte, hogy a meghívás kizárólag neki szól. Viktor kénytelen volt maga kézen fogva a gyerekeket halk, félhomályos előszobába vezetni. A levegő nehéz és állott volt, az öreg fával, naftalinnal és valami savanykás, megbocsáthatatlan érzetű illattal telt meg.
— Anya, csak rövid időre jöttünk, bemutatkozni, ahogy kérted. Te hívtál minket — szólt rá, próbálva rávenni őt, hogy legalább a pillantását a unokákra vesse. Segített lecsatolni Petya kabátját, majd Mashaét is. A gyerekek összezavarodottan és csendesen álltak a folyosón, mintha két verebként tévedtek volna be egy sírboltba.
— Én téged hívtalak, Viktor. Csak téged — válaszolt Tamara határozottan, Viktor felé fordulva. Szemében a tél hidege tükröződött. — Fontos dolgaim vannak veled.
Előrefordult, és anélkül, hogy hátranézett volna, a konyha felé indult, biztosra véve, hogy Viktor követni fogja. Nem maradt más választása, mint kézen fogva vezetni a gyerekeket a hideg, enyhe félhomályba. Érezte, hogy a kicsik könyékig izzadnak a félelemtől. Az öröm minden előérzete elszállt; nem a nagymamával való találkozás várta őket, hanem egy idegen, ellenséges világba vezette őket, ahol nem kívánatos vendégek voltak. És ezt az ellenséges légkört az ő anyja teremtette meg.
A konyhát steril tisztaság és a klór szaga töltötte meg. Minden tárgy háborús rendben állt a helyén: a törölközők szinte tökéletes sorban lógtak, a gabonafélék üvegei növekvő sorrendben sorakoztak, az asztalon egy semmilyen morzsa nem hullott. Nem egy lakóhelyiség volt ez, hanem műtő, ahol nem ebédhez, hanem boncoláshoz készültek fel. Tamara a tűzhelyhez lépett, szándékosan nem törődve a három alak mozdulatlanságával a háta mögött.
— Akarsz teát? — kérdezte, válasz nélkül két csészét vett le a polcról. Két darabot. Egyet magának, egyet Viktornak. Ez a gesztus hangosabb volt bármelyik kiáltásnál, hideg számítással végrehajtott pontos csapás.
Viktor szíve összeszorult, mintha jégből gyúrt gombóccá dermedt volna. A gyerekeket határozottan elültette az asztal kemény zsámolyaira, minél messzebb az anyjától. Masha azonnal apjához simult, Petya egyenes tartással, kezét az ölébe téve nézett a nagymama hátára, mintha meg akarná fejteni a bonyolult, kellemetlen rejtélyt.
— Igen, itt maradunk, — jelentette ki Viktor. — Én is, és a gyerekek is.
Tamara lassan megfordult, arca megőrizte merevségét. Üres csészékre pillantott az asztalon, majd újra fiára nézett.
— Nekem kamillám van. Mentával. Azt szereted. Nekik viszont — mutatott bizonytalanul a gyerekek felé — az nem jöhet szóba.
Egyértelmű, durva hazugság volt. Mindketten tudták. Viktor nem válaszolt, csak meredt rá, tekintete egyre nehezebb lett. Hogy oldja a feszült légkört, Masha felé fordult.
— Masha, mutasd meg nagymamának a rajzod, amit az autóban készítettél.
A lány először bizonytalanul apjára, aztán a némán álló nőre nézett, majd engedelmesen leugrott a zsámolyról. Zsebéből elővette a negyedére hajtott papírt, és félénken nyújtotta Tamarához. A gyermeki ügyetlenséggel rajzolt képen három apró emberke volt, akik sárga napkorong alatt kézen fogva álltak.
— Tedd az asztalra — csapta oda Tamara, még csak fejet sem fordítva. — Foglalatoskodj mással, a kezeim foglaltak.
Masha a rajzot az asztal szélére tette, majd sietősen apja védelmébe húzódott vissza. A papír ott hevert, egy apró, fehér zászlóként egy senki földjén, amit senki sem szándékozott felemelni.
A vízforraló éles sípolással kezdett el forrni. Tamara két csészébe öntött forró vizet, az egyiket elé, a másikat Viktor elé tette, majd az asztal túloldalán helyet foglalt, figyelmen kívül hagyva a gyerekeket, akik csendesen ültek előtte.
— Nos, mesélj. Hogy vagy? Legalább eszik rendesen? Látszik, hogy kimerült vagy.
A „ő” szó csaknem köpésnek hangzott. Viktor összeszorította fogát.
— Elena kiválóan főz, anya. Csak fáradt vagyok az úttól, ennyi az egész.
— Az úttól, persze — bólogatott Tamara hangja álnok volt. — Munka, otthon, és a sok minden más… — újra gesztikulált a gyerekek irányába. — Bárki belepusztulna, aki idegenekért dolgozik.
Petya megfeszítette magát a mondat hallatán. Minden szót értett. Viktor kezét ráhelyezte a fiú vállára, enyhén megmarkolva, hogy nyugalomra intse.
— Ezek az én gyerekeim, anya. Nem idegenek.
— A tieid, a tieid — egy pillanat alatt egyetértett, teázva. — Csak érdekes, hogy egyáltalán nem hasonlítanak rád. Egy cseppnyit sem. Minden a mamától ered. Mindegyik osztatlanul.
A konyhán megkövült a levegő, szinte késsel vágható volt. A feszültség a rejtettből nyílt konfrontációvá vált. Viktor többé már nem próbált sem mosolyogni, sem kisimítani a helyzetet. Szembenézett anyjával, tekintetében nem volt szeretet, csak fagyos, növekvő harag. Rájött, hogy ez nem csupán hangulatingadozás. Ez egy tudatos álláspont volt. Eltervezett és kegyetlen.
Anyja szavai megtalálták a maguk savas célját az asztalon, átdöfték a vékony abroszt, a vastag faasztalt, valamint magát a látogatás lényegét. Viktor megérezte, hogy Petya megrándult a keze alatt. A fiú, aki apja szemében oly hasonló, valami felnőttes, keserű, meggyötört megértést hordozott tekintetében. Mindent értett, mindent átlátott. Bármilyen próbálkozás, hogy csak a rosszkedv mossa el az eseményeket, végleg eltűnt.
Viktor lassan elvette kezét fia válláról, majd tenyerét az asztalra helyezte. Szemei megálltak a még érintetlen teáscsészén, a gyermekrajz olykor-olykor szélén, aztán ismét anyja felé emelkedtek.
— Magyarázd el nekem, mi történik itt — szólalt meg, hangtalanul, de figyelmeztető erővel. Nem kért semmit; követelt választ.
E kérdés indítóként hatott. Tamara felállt, háta még merevebb lett. Ajkán megjelent egy vonagló, kellemetlen vigyor. Várta ezt a kérdést, készült rá.
— Azt akarod, hogy megmagyarázzam? Rendben. Figyelj hát: néztem rád, és azon gondolkodtam, milyen vak vagy, kisfiam. Milyen ügyesen vert át téged az a nő.
Szándékosan lassított, élvezte a hatást. A gyerekek megdermedtek. Masha, még ha nem értette is mindezt, megérezte a mérgező, fullasztó légkört.
— Vidd el innen a nyájat, fiam! Senkit nem fogok itt etetni vagy szórakoztatni! Azt akartam, hogy csak te gyere, nem a feleséged gyermekei!
Minden szóban ott volt a sokévnyi, elnyomott gyűlölet. Hangja nem emelkedett kiáltásba, jéghideg maradt, de markánsan és éles pengévé vált.
Viktor hallgatott. Nehéz érzések törtek szét benne, miközben anyját nézte. Mintha szeretetteljes nő helyett egy mérgezett, idegen és rosszindulatú lényt látna. Mindenkedvesség, minden gyermekkori emlék porrá és hamuvá vált. Hirtelen ráébredt, nem anyjához jött haza. Ő már nem létezett. Csak a gyűlölködés maradt, ami megmérgezte kapcsolatukat.
A csend, mely az ő szavai után keletkezett, sűrű, zavaró volt, hangosabb, mint bármely kiabálás. Viktor nem mozdult, csak nézett rá, tekintetében elmúló melegség, helyét a hideg, eltávolodott nyugalom vette át. Már nem érzett sem dühöt, sem sértettséget; csak egy nagy, üres ürességet érzett ott, hol valaha szeretet lakott.
Felkelt, nem durván, hanem szinte gépies nyugalommal, mintha egy rég megtanult rituálét hajtana végre. Odalépett a gyerekekhez, akik félve nézték őt. Gyengéden vállukra helyezte kezeit.
— Gyertek, manók, ideje mennünk — hangja meglepően csendes és kiegyensúlyozott volt. Két kézzel védő burkot vont köréjük, ami megakadályozta, hogy a konyha mérge elérje őket.
Segített Petyának és Mashának leszállni a magas zsámolyokról. Ezután, anélkül hogy visszanézett volna anyjára, körbejárta az asztalt, elemelte Masharajzát — ezt a kis naiv boldogságüzenetet — gondosan összehajtva visszatette kabátja belső zsebébe. Ez volt az egyetlen értékes dolog ebben a helyzetben, amit megmentett a meggyalázástól.
Csak ezt követően fordult Tamarához. Ő még mindig egyenesen ült, ajkai vékony vonallá szorultak, készen állva a további veszekedésre, könnyekre vagy szemrehányásokra. De Viktor semmit sem adott a folytatásból. Idegenként nézett rá, mint egy kellemetlen tárgyra.
— Azt mondtad, beszélni akarsz üzleti ügyekről. Most beszéltünk — mondta hűvös „ön” formában, mely végleg elszakította köztük a kötelékeket. — Többet nem kell beszélnünk. Soha.
Kézen fogta a gyerekeket. Petya öklével úgy markolta meg apja kezét, hogy az ujjai fehéredtek, de egyetlen hangot sem adott ki. Masha végre könnyek között elbújt apja nadrágszárához.
— Ebben a házban már nincs helyünk — folytatta halkan, minden szó úgy hullott a konyha csendjébe, akár egy sírkő. — És az életünkben sincs. Viszlát.
Megfordult, és szó nélkül vitte gyerekeit az ajtó felé. Lépteik hangosan visszhangoztak a folyosón. Az ajtó nyikorgott és becsapódott, friss, hűvös levegőt engedve be, hogy aztán örökre elzárja őket.
Tamara egyedül maradt steril konyhájában, nézte az ajtót, az asztalt, előtt két csészét hideg teával. Az egyiket maga hagyta, a másikat — érintetlenül. A helyén, ahol korábban a gyermekrajz feküdt, most tiszta folt tátongott. Ő győzött. Kibeszélte mindazt, amit évekig gyűjtött, és kivetett minden idegent. De a győzelem nem hozott boldogságot. A csend, amely tapasztalható volt, túlzóan erős lett. Üres.
Viktor az autóban bekapcsolta a gyerekek biztonsági övét, majd elindította a motort. Egy ideig csendben haladtak. Masha, aki sírt, elaludt a hátsó ülésen, kimerült a megtapasztalt érzelmektől. Petya mellett apja ült, és egyenesen előre nézett, az út túloldalára.
— Apa? — szólalt meg végül halkan anélkül, hogy fejét megfordította volna.
— Igen, fiam?
— Soha többé nem jövünk ide vissza?
Hangjában nem volt sem félelem, sem bánat. Csak a megerősítés igénye.
Viktor levenné egyik kezét a kormányról, és a fiára helyezte, erősen megmarkolta azt.
— Soha, Petya. Az otthonunk máshol van. Ott, ahol együtt vagyunk. Ahol az anyánk van.
A fiú bólintott, végre megengedte magának, hogy lélegezzen. Apjára nézett, és az ő komoly, gyermek szemében nemcsak fájdalom csillant meg, de új, érett hűség is. Aznap mindketten elvesztették a nagymamát. Ám egymást nem vesztették el. Viktor még szorosabban markolta a kormányt, miközben elvitte gyermekeit — egyetlen, igaz családját — minél messzebbre attól a helytől, ahol gyermekkora véget ért, hogy megkezdje saját új világukat.
Összegzésként elmondható, hogy a múltból hozott mély sebek megakadályozhatják a békés családi találkozást. Még azok a helyek is, amelyek egykor a szeretet és a biztonság otthonai voltak, idegenné és rideggé válhatnak, amikor a bizalom megbomlik. A történet rámutat arra, milyen fájdalmas következményekkel jár az elfogadás hiánya, és mennyire fontos a családi kötelékek védelme még a nehézségek közepette is.