A csend úgy ült meg az irodában, mintha egy pillanatra az idő is elfelejtett volna tovább ketyegni.
Ott álltam, Veronikával szemben, a nővel, aki tegnap még azt ordította rám, hogy „mocskos takarítónő”, és most úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Az arcán ott ült a döbbenet, de mögötte már bujkált a félelem is — az a különös, hideg félelem, amit csak azok ismernek, akik érzik, hogy elveszítik a hatalmukat.
I. Felismerés és csend
– Hölgyeim és uraim – szólaltam meg végül, egyenesen a mikrofonba –, hadd mutatkozzam be hivatalosan. Kovács Nóra vagyok, az új vezérigazgató.
A mondat egyszerre hullámzott végig a termen. Egy-két ember hitetlenkedve pislogott, mások gyorsan lehajtották a fejüket, nehogy találkozzanak a tekintetemmel.
– A cég alapítója engem bízott meg az irányítással. A cél egyszerű – folytattam. – Rend, átláthatóság és emberség. Olyan szavak, amik talán kimentek a divatból… de vissza fognak jönni.
Egy pillanatra Veronikára néztem. Ő azonban nem mozdult. Csak a vörös rúzs vibrált még mindig az ajkán, mint egy figyelmeztetés.
II. Az első nap
A nap végére már mindenki tudta, ki vagyok. És bár sokan próbálták megfejteni, hogyan került egy takarítónő a vezérigazgatói székbe, kevesen merték megkérdezni.
Csak a portás, az idős Miklós bácsi mert odasúgni délután, mikor elmentem mellette:
– Asszonyom… maga tegnap még…
– Igen – mosolyogtam. – Tegnap még töröltem a port. Ma pedig én döntöm el, kinél marad meg.
A nap végén leültem a saját irodámba. A falakon még ott függtek Veronika díjai, az „Év üzletasszonya” plakettek, a magazinok címlapjai, ahol magabiztosan mosolygott.
Egy dobozt kértem a titkárságról.
– Tegye ezeket bele, kérem – mondtam. – Az irodát újrarendezzük.
De valami nem hagyott nyugodni. Egy érzés, hogy a történet nem ért véget.
III. A levél
Aznap este egy boríték várt az asztalomon.
Nem volt rajta feladó, csak egy szó: „Óvatosan.”
Benne egyetlen oldal: néhány e-mail kinyomtatva, dátumokkal és számokkal. Mindegyik Veronika aláírásával.
Feketén-fehéren: hamisított szerződések, átutalások, fiktív beszállítók.
Az ujjaim között megremegett a papír.
Ha ezek igazak, Veronika nemcsak kegyetlen volt – hanem tolvaj is.
Másnap reggel behívtam a pénzügyi igazgatót. Egy ideges, szemüveges férfi jött be, akit korábban alig ismertem.
– Kovácsné – kezdte –, talán jobb lenne, ha… nem bolygatnánk a múlt ügyeit.
– Maga tudott róla?
– Én… én csak parancsot teljesítettem.
Ekkor értettem meg, milyen mélyen fertőzött meg mindenkit ez a rendszer. A félelem rendszere volt.
IV. A fordulat
Délutánra megbeszélést hívtam össze. Az egész vezetőség ott ült, köztük Veronika is.
A projektor fénye végigfutott az arcaikon. A képernyőn ott voltak az e-mailek, a bizonyítékok, a pénzmozgások.
– Valaki el akarja hitetni velem – kezdtem halkan –, hogy ezeket én találtam ki. De mind tudják, nem így van.
A csend szinte fizikai súllyá vált.
– Van valami mondanivalója, Veronika?
A nő lassan felállt.
– Maga azt hiszi, jobb nálam, csak mert ügyesebb volt a szerepjátékban?
– Nem hiszem. Tudom.
– Ezeket az adatokat… maga tette oda! – csattant fel. – Csapdát állított!
A hangja eltorzult, a kontroll, amit mindig megőrzött, most darabokra hullott.
De mielőtt bármit mondhattam volna, valaki hátulról megszólalt:
– Elég!
Minden fej a hang irányába fordult. A tulajdonos lépett be – az alapító, akit hónapok óta senki sem látott.
– Én küldtem a levelet – mondta csendesen. – És én kértem fel Nórát, hogy derítse ki, mi folyik itt.
Veronika elsápadt.
– Maga… maga tudta?
– Tudtam. És kíváncsi voltam, hogyan reagálnak az embereim, ha egy „takarítónő” közöttük jár. A legtöbben emberségesek voltak. Maga nem.
Veronika megtántorodott. Egyetlen pillanat alatt omlott össze az, amit éveken át épített.
A biztonságiak kísérték ki. Ő nem nézett vissza.
V. Az igazság pillanata
A következő hetek csendesek voltak. A cégnél új szellem uralkodott: nyitottság, tisztelet. Az emberek mosolyogtak a takarítónőkre, kávét vittek a recepciósoknak.
De számomra ez mégsem volt diadal.
Egy este, mikor egyedül ültem az irodában, megcsörrent a telefonom. Rejtett szám.
– Azt hiszi, győzött? – hallatszott a vonal másik végéről Veronika hangja. – De maga sem jobb. Csak ügyesebb.
– Mit akar ezzel mondani?
– Nézze meg az alapító bankszámláját. A pénz, amit én mozgattam… nem hozzám ment.
A vonal megszakadt.
A szívem kihagyott egy ütemet. Újra elővettem a dokumentumokat, a szerződéseket. Most más szemmel néztem őket. Néhány aláírás… túlságosan egyforma volt.
A következő hetekben csendben nyomozni kezdtem. A nyomok valóban a tulajdonoshoz vezettek. Ő használta Veronikát eszközként. Ő rejtette el a pénzt külföldi számlákon.
És én voltam az, aki leleplezte a „bűnbakot”.
VI. A végső döntés
Amikor legközelebb találkoztunk, az alapító elé ültem.
– Tud mindent – mondta mosolyogva. – Maga kiválóan vizsgázott. Képes vezetni ezt a céget.
– Nem – feleltem. – Én nem vezetni akarom. Hanem megtisztítani.
Az asztalra tettem a bizonyítékokat.
– Vagy lemond, vagy a sajtó tudni fog mindent.
Nem szólt. Csak felállt, és lassan kiment az irodából. Aznap este e-mail érkezett tőle: „Lemondok. Sok sikert.”
VII. Epilógus
Egy év telt el. Az iroda ma már más. Nincsenek ordítások, nincsenek lenéző tekintetek.
A bejáratnál új tábla lóg:
„Minden munkának értéke van.”
Néha, mikor végigsétálok a folyosón, a takarítók rám mosolyognak. Én pedig vissza. Tudják, hogy értem.
Veronikát soha többé nem láttam. De néha, mikor a tükörbe nézek, hallom a hangját:
– Süket vagy?!
És ilyenkor csak mosolygok.
Mert tudom, hogy az igazi hatalom nem abban rejlik, ki ül a vezérigazgatói székben – hanem abban, ki marad ember akkor is, amikor már nem kellene annak lennie.