Az esküvő napja tökéletes volt — legalábbis annak tűnt.
A júniusi napfény arany csókokat hintett a rózsákkal borított kertre, a zenekar halkan játszott, a vendégek nevetése selyemként szőtte körbe a levegőt. Minden pontosan úgy alakult, ahogyan megálmodtam. Vagy inkább: ahogyan megterveztem.
Julian rám mosolygott, és én tudtam, hogy eljött az a pillanat, amikor végre minden a helyére kerül.
Aztán Veronica odahajolt hozzá.
Nem hallottam, mit súgott, de láttam a változást.
A férjem — a férfi, aki négy éve a világom középpontja volt — megmerevedett. Az arcáról eltűnt a mosoly, a szeme megkeményedett, és egy pillanattal később, a vendégek döbbent csendje közepette, a pezsgős poharamat kirántotta a kezemből.
– Hogy tehetted? – kérdezte reszkető hangon.
A fátylam félrebillent, a hajam kibomlott. A zene elhalt. Minden szem ránk szegeződött.
A menyasszonyi álom egy pillanat alatt vált kőkemény valósággá.
Nem tudtam, mit mondott neki Veronica. Csak azt, hogy ez is a része volt.
A játszmának.
– Te aranyásó – sziszegte Julian, és az arcán egyszerre keveredett düh és fájdalom.
– Ne itt, Julian – szólalt meg Veronica, a hangja olyan édesen színlelt aggodalommal, hogy szinte megcsendült a levegő.
– Ne most – tette hozzá, mintha ő lett volna az áldozat.
A vendégek összesúgtak.
A pillantásukban ott volt minden: együttérzés, kíváncsiság, élvezet. Minden, amitől az ember porrá akar omlani.
De én nem omlottam össze.
– Mondd el mindenkinek, mit hittél el rólam – mondtam halkan, de határozottan.
Julian hátrált egy lépést.
– Veronica azt mondta, hogy… hogy a pénzed miatt vagyok neked kellő. Hogy a cégedhez akarsz férni, hogy… – elakadt a hangja, mintha maga is érezné, mennyire képtelenül hangzik.
Éreztem, ahogy bennem valami felnevet. Nem vidáman — keserűen, hidegen, felszabadultan.
Mert pontosan ezt akartam.
Hat hónappal korábban kaptam egy üzenetet egy ismeretlentől:
„Tudod, hogy Veronica csalja a bátyját a cég pénzével?”
Nem hittem el. De amikor utánajártam, minden bizonyíték ott hevert előttem: hamis számlák, offshore cégek, titkos bankszámlák. Veronica lopott. És Julian semmit sem sejtett.
Akkor döntöttem el, hogy nemcsak a felesége leszek, hanem az ítélete is.
Szerettem őt, igen. De soha nem tudtam volna békén nézni, ahogy a testvére tönkreteszi.
Tudtam, hogy Veronica nem fogja hagyni, hogy a bátyja elvegyen „egy senkit”. Tudtam, hogy támadni fog.
Ezért megterveztem a támadást.
És a visszavágást.
– Veronica, mutasd meg azt a papírt, amit Juliannek adtál – mondtam.
A nő elfehéredett.
– Miféle papírt?
– Azt, amit a rózsák között adtál neki. Az a bizonyíték, ugye?
Julian értetlenül nézett rám.
– Te láttad?
– Láttam, ahogy odaadja neked. Láttam, hogy elolvasod. De nem láttad, mi van a hátoldalán.
– A hátoldalán? – ismételte tompán.
– Igen – mondtam, és előhúztam a mikrofont, amit a ceremóniamester az asztalon hagyott. – Hadd hallja mindenki.
A vendégek megmozdultak, a csend vibrált.
– Az a papír nem az én számlakivonatom volt, Julian. Az az ő átutalási listája. A számlák, amiken az elmúlt három évben pénzt vitt ki a te vállalatodból. – A hangom remegett, de nem a félelemtől. – Azt akarta, hogy rám zúdítsd a dühödet, mielőtt bárki mást meghallgatnál.
Veronica arcán az önuralom megrepedt.
– Hazugság! – csattant fel. – Őrült vagy!
– Valóban? – kérdeztem. – Akkor miért hívott fel az ügyvéded tegnap este, hogy megkérdezze, valóban visszavonod-e a panaszt?
Julian rám nézett. A tekintetében egyszerre volt hitetlenkedés és fájdalom.
– Panaszt?
– Igen. Tegnapig vissza akartam vonni. De ma, a rózsák között, a testvéred gondoskodott róla, hogy mégse tegyem.
Veronica hátralépett. A vendégek morajlása felerősödött.
– Ez nem igaz – mondta, de a hangja megtört. – Ez az egész egy hazugság.
– Minden szó igaz – feleltem, és odafordultam Julianhez. – Nézd meg a hátoldalt.
Julian lassan kihajtogatta a papírt, amit a kezében szorított. A tintafoltok között ott voltak a számok, az aláírás, a cégnév.
A színe elment.
– Istenem…
A tömeg egy pillanatra elnémult. Aztán valaki leejtett egy poharat.
– Veronica – mondta rekedt hangon Julian –, mit tettél?
A nő dühösen felnevetett.
– Mindig is gyenge voltál! Mindig is hagytad, hogy mások irányítsanak! Ő csak kihasznált, és te… te bedőltél neki!
– Elég! – Julian hangja most olyan erős volt, mint még soha. – Azt hiszem, most már mindenki tudja, ki használt ki kit.
Veronica hátralépett, de a sarkán megcsúszott. A fátylam szélébe kapaszkodott, mire az leszakadt, és egy pillanatra összegabalyodtunk. A következő pillanatban a nő a rózsabokrok közé zuhant, a tüskék szétmorzsolták a ruháját, vérvörös szirmok és vércseppek keveredtek.
A tömeg felszisszent.
A zenekar tagjai mozdulatlanul álltak.
– Hívjatok mentőt! – kiáltotta valaki.
Julian odarohant, de Veronica már nem mozdult.
A rózsák alatt csend volt.
Egy hét telt el. A rendőrség balesetnek minősítette az esetet: rossz lépés, egy szerencsétlen zuhanás.
A sajtó szenzációként tálalta: „Tragédia a milliomos esküvőjén”.
Julian összetört.
De én nem.
Mert tudtam, hogy semmi sem volt véletlen.
A rózsák közé aznap reggel én is rejtettem valamit. Egy apró táskát, benne Veronica hamisított dokumentumaival, a tűzálló pendrive-val, amit később a rendőrség megtalált.
Nem terveztem, hogy meghaljon. Csak azt, hogy kiderüljön az igazság.
De néha az igazság öl.
Egy hónappal később Julian megfogta a kezem a verandán.
– Tudom, hogy nem akartad ezt – mondta. – De ha nem lépsz közbe, sosem derül ki, mit tett.
– Az árát mind megfizetjük – feleltem.
A naplemente rózsaszín fényében a rózsák újra virágoztak.
Az egyik bokor alatt egyetlen szár nőtt ki, sötétebb, mint a többi. Mintha emlékezne.
Julian átölelt.
– Kezdjük újra – mondta halkan.
– Már elkezdtük – feleltem, és elmosolyodtam.
De a rózsák illata azóta is édeskés maradt — egy árnyalattal a vér felé.