Egy tökéletes lány útja a szeretettől a fájdalmon át az új reményekig
Amikor Katja bejelentette, hogy férjhez megy Makszimhez, édesanyja csak ámult, nagymamája baljós jövendölésekkel riogatta, barátnője, Svecska pedig egy árnyalt ujjmozdulattal bolondnak nevezte őt.
Kifürkészhetetlenül mély szerelem élt Katjában – annyira intenzív volt, hogy térdei is remegtek, éjszakánként könnyek hullottak, még az eszét is elvesztette volna érte. Meg volt győződve arról, hogy senki sem értheti meg a szerelem lényegét nála jobban.
Mindössze húsz éves, fiatal és makacs, míg Makszim harminc éves üzletember volt: intelligens, vonzó, és ravasz mosolya volt. Habár néha nyersen viselkedett és gyerekes kedvét mutatta, vele szemben mindig gyengéd és figyelmes volt.
Katja megtagadta az egyetemi tanulmányok folytatását, mert édesanyja megfenyegette, hogy megvonja tőle a támogatásokat. Makszim bár mogorva volt, mégis elviselte ezt a helyzetet, hiszen mindketten egy jobb élet reményében akartak kiszabadulni a Moszkva peremén lévő apró bérlakásból. Katját ténylegesen szerette.
A házasság után mintha kicserélték volna: Makszim a karjaiban hordozta, segített a házimunkában, közösen választották ki a tapétát, a bútorokat és a tűzhelyet. Ám lassan egyre ritkábban látták – egyik alkalommal üzleti vacsorákon, máskor ügyfél-találkozókon tűnt fel.
Katja várandóssága mindent felborított: brutális terhességi rosszullétek, mérhetetlen magány és félelem vették őt körül.
Makszim pénzt hozott haza, ám soha nem árulta el igazán, mivel foglalkozik – csupán annyit mondott megrovóan:
„Ne törődj olyan dolgokkal, amelyek nem a te ügyed, az egészséged védelmében.”
Katja anyja rosszat sejtett:
„Vagy lecsukják, vagy eltüntetik. Ne ártsd magad, kislány.”
Azonban Katja elhessegette a rossz gondolatokat – volt egy kislányuk, a pici Liza, és ez tartotta őket össze. Néha valódi családként éltek: kirándulások a városon kívül, ajándékok, meleg hangulatú esték.
A pénzállapot azonban hullámzott – néha szorosabb volt, még kenyérre sem futotta. Makszim személyisége is változékony lett: egyszer bőkezű és szeretetteljes, máskor hideg és távolságtartó.
Tíz év múlva Makszim váratlanul azt közölte, hogy talált egy „rendes állást” egy nagy cégnél, ahol stabil fizetés és társadalombiztosítás várja. E két év alatt katja életének legboldogabb időszaka kezdődött. Együtt utaztak, nevettek és még egy Rex nevű kutyát is fogadtak.
Ám mint egy rossz ómen, Makszim bezárkózott és ingerlékeny lett. A végén pedig anyósához küldte feleségét és lányát azzal, hogy:
„Így jobb lesz nektek. Majd mindent elmagyarázok később.”
Két hónap múlva letartóztatták egy vesztegetési ügy miatt. Egy héttel később meghalt – hivatalosan infarktus miatt a cellában.
A nyomozó suttogta:
„Az övéi intézték. Tényleg semmit nem tudtál?”
Katja hallgatott. Vagy nem tudta, vagy nem akarta tudni.
Makszimból csak az emlékek, egy megviselt Lada autó és a lakás maradt, amely csodával határos módon a kis Liza tulajdonába került.
Anyósa, Galina Sztépanovna, bánatában és haragjában sírt:
„Te tettél róla, hogy tönkrement! Soha nem volt elég neked.”
Katja nem próbált védekezni. Özvegyi fájdalmában, pénz nélkül, egy gyermekkel maga is reménytelennek érezte magát.
Fél év elteltével Galina mégis felhívta – ez alkalomból az unokáért. Liza gyakran töltött időt a nagymamánál, Katja nem zavarta őket, mert a kislánynak lélektársra volt szüksége, míg ő maga fáradhatatlanul dolgozott a megélhetésért.
Ekkor jelent meg Artjom, Katja régi barátja, jólelkű, kiegyensúlyozott és elvált férfi. Kezdetben csak beszélgettek az élet dolgairól, a fájdalmakról és múltjukról, később viszont egymás mellett töltötték az időt.
Katja nem sietett bemutatni Artjomot Lizának, egészen addig a napig, míg végül meg nem vallotta:
„Ő Artjom. Együtt vagyunk.”
Liza kiáltva válaszolt:
„Már el is felejtetted apát? Nagymama igazat mond!”
Katja szíve összeszorult, maga sem tudta, hogyan tovább élni. Egy dolgot azonban biztosan tudott: élni kell tovább.
„Artjom nem helyettesítheti apát, de jó ember.”
Liza azonban nem hitt neki, és anyósával beszélgetett erről a témáról. Galina sírt, suttogta, hogy „megállíthatja ezt az őrületet”.
A lány próbálkozott: figyelmen kívül hagyta Artjomot, elutasította ajándékait, lenéző pillantásokat vetett rá. Artjom tűrt, nem agresszív és nem veszekedett.
Virágokat hozott.
Játszott Rex-szel.
Pelmenyit készített.
Olyan volt, amilyen mindig is kéne: kedves.
Egy nap lovardába vitte őket, ahol Liza nem tudta leplezni az örömét a hangjában és tekintetében.
Ezután azonban nagymama azt mondta:
„Ha el akarod, hogy elmenjen, tudod, mit kell tenned.”
Az egyszerű terv az volt, hogy zaklatásnak álcázza a helyzetet. Egyszer, és anyukája örökre elüldözi őt.
Liza végrehajtotta a tervet: testhez simuló pólót vett, kiengedte a haját és akkor ment a konyhába, amikor Artjom éppen tésztát gyúrt.
Amikor anyja belépett, a lány felkiáltott:
„Zaklat!”
Artjom megmerevedett, Katja pedig megrökönyödött. Liza rémült volt.
Ám a harag helyett Artjom szemében sajnálat és megértés tükröződött, ami összetörte a lányt. Hamar sírásban tört ki.
„Nagymama mondta…” – suttogta, szégyenében félrehúzódva.
Katja némán hallgatta, majd így szólt:
„Dönts te, akarsz-e még kapcsolatot tartani Galina Sztépanovnával. Már felnőtt vagy.”
Liza még nem döntött, de ettől a naptól kezdve másként viselkedik. Törekszik rá, hogy jó, igazi lány legyen. Nem megkötésből, hanem vágyból.
Összegzésként kijelenthető, hogy az élet rengeteg kihívással jár, legyen szó családról, szeretetről vagy veszteségről. Katja története rámutat, hogy a fájdalom és a bizonytalanság után is fel lehet állni, élni tovább, és új reményeket találni. A hősnő kitartása és akaratereje arra ösztönöz, hogy még a legnehezebb helyzetekben se adjuk fel a szeretetet és a családi kötelékeket.