Tökéletes lány
Amikor Katja bejelentette, hogy hozzá akar menni Makszimhez, anyja csak ámult, nagyanyja balsorsot jósolt neki, míg barátnője, Szvetka, oldalra bökött az ujjával, és bolondnak nevezte.
Ám Katja szeretett: úgy mélyen, hogy térdei remegtek, éjjel könnyek között és a józanság elvesztéséig. Meg volt győződve arról, hogy senki sem érti a szerelmet olyan mélységben, mint ő.
Mindössze húszéves volt, fiatal és makacs. Makszim viszont harmincesztendős üzletember volt, intelligens, bájos és ravasz mosollyal. Bár néha kemény és szeszélyes volt, mint egy fiú, vele szemben mindig gyengéd és figyelmes maradt.
Kijelentette, hogy nem folytatja az egyetemet – anyja megfenyegette, hogy megvonja tőle a támogatást. Makszim morcos volt, de eltűrt mindent: a kicsiny, bérelt lakásból Moszkva szélén menekülni akartak. Ráadásul őszintén szerette Katját.
Az esküvő után mintha kicserélték volna: felültette, segített a háztartásban, együtt választottak tapétát, bútorokat és új tűzhelyet. Aztán egyre ritkábban lehetett látni Makszimot. Egyik nap üzleti vacsorákra, máskor ügyfél-találkozókra hivatkozott.
Amikor Katja terhes lett, minden összeomlott: elviselhetetlen toxikózis kínozta, magányosság vette körül, és félelem gyötörte.
Bár pénzt hozott haza, maga mindig eltűnt. Soha nem tárta fel pontosan, mivel foglalkozik. Csak azt mondogatta:
„Ne nyúlj hozzá, jobb, ha nem tudod.”
Katja anyja rosszat sejtett:
„Vagy börtönbe kerül, vagy eltűnik. Ne rontsd el magad, kislányom.”
Azonban Katja elhessegette a borús gondolatokat – volt egy kislányuk, Liza, és miatta próbáltak kitartani. Néha valóban együtt voltak: vidéki kirándulások, ajándékok, meghitt estéik voltak.
De gyakran még kenyérre sem volt pénz. Makszim változékony volt – hol bőkezű és szeretetteljes, hol távolságtartó és hideg.
Tíz év után váratlanul közölte, hogy talált rendes állást egy nagyvállalatnál, fizetéssel és szociális juttatásokkal. Két évig Katja életének legboldogabb időszaka következett: utaztak, nevettek, és még egy Rex nevű kutyust is örökbe fogadtak.
Majd mintha baj sújtotta volna őt – visszahúzódóvá vált, ingerlékeny lett, végül elküldte feleségét és lányát anyósához:
„Így jobb lesz nektek. Később majd mindent elmondok.”
Két hónap múlva letartóztatták – vesztegetés miatt. Egy hét múlva meghalt – hivatalosan szívrohamot kapott a cellában.
„A sajátjai intézték,” – morgott a nyomozó. – „Tényleg semmit sem tudtak?”
Katja hallgatott. Nem tudta, vagy talán nem akarta tudni.
Csak az maradt Makszimból: az emlék, egy kopott „Lada” és egy lakás, amelynek jogát valami csoda folytán Liza örökölte.
Anyósa, Galina Sztepanovna, bánatában és dühében zokogott:
„Te pusztítottad el őt! Soha nem volt elég neked!”
Katja nem állt ellent. Özvegy lett, pénz nélkül, egy gyermekkel és fájdalommal – ezt alig bírta elviselni.
Fél év telt el, amikor Galina felhívta őt unokája miatt. Liza gyakran vendégeskedett a nagymamánál, Katja nem avatkozott bele: a kislány szívére szüksége volt valaki másnak, míg ő maga szünet nélkül dolgozott, hogy talpon maradjon.
Ekkor jelent meg Artyom. Egy régi barát, kedves, nyugodt, elvált férfi. Eleinte csak a múltat, veszteséget és életet érintő beszélgetések folytak köztük. Később találkozóik rendszeressé váltak.
Kejtőről Katja nem sietett lelkét megosztani vele, egészen addig a napig, amíg el nem mondta neki:
„Ez Artyom. Ő az, akivel együtt vagyok.”
„Már elfelejtetted az apádat?!” – kiáltotta a lány – „Anyámnak igaza van!”
Katja szíve összeszorult. Nem tudta, hogyan élhetne tovább, de egy biztos volt: tovább kell élnie.
„Ő soha nem pótolja az apját. De jó ember.”
Liza nem hitt neki. Anyjával és nagymamájával beszélve egyre inkább távolságtartó lett. Galina sírt és suttogta:
„Meg tudod állítani ezt a tébolyt.”
A lány igyekezett: semleges volt Artyommal szemben, elutasította az ajándékokat, lenéző pillantással nézett rá. Ám Artyom türelmes maradt. Nem erőszakoskodott, nem veszekedett.
Virágot hozott, játszott Rexszel, pelmeneit főzte. Kedvesség, amely kitartó volt.
Egy nap mindannyiukat elvitte egy lovardába. Liza nem tudta türtőztetni örömét, amely hangjában és tekintetében kitört.
Ám a nagymama megjegyezte:
„Ha azt akarod, hogy eltűnjön, tudod mit tehetsz.”
Egyszerű terv volt: zaklatást kellett színlelni.
Csak egyszer – és az anya örökre elűzi őt.
Liza végrehajtotta a tervet: szűk pólót vett, kiengedte haját, és akkor lépett a konyhába, amikor Artyom tésztát gyúrt.
Amikor belépett az anyja, a lány hangosan kiáltott:
„Zaklat engem!”
Artyom megdermedt. Katja osztozott a döbbenetben. Liza rémületében volt.
Csakhogy Artyom szemében nem harag, hanem együttérzés és megértés csillant – ez összetörte a gyermeket, és megindulva zokogni kezdett.
„A nagymama mondta…” – suttogta szégyenében, elfojtva a lélegzetét.
Katja hallgatta, majd azt válaszolta:
„Te döntöd el, folytatod-e a kapcsolatot Galina Sztepanovnával. Már felnőtt vagy.”
Liza még nem döntött, ám megváltozott a viselkedése.
Törekszik rá, hogy jó lánnyá váljon. Igazivá és példamutatóvá. Nem kötelességből, hanem belső késztetésből.
Összegzésképpen elmondható, hogy Katja életútja tele volt szeretettel, veszteséggel és küzdelmekkel. Máig kihívások előtt áll, miközben folyamatosan igyekszik megtalálni az egyensúlyt családja és saját boldogsága között.