Lauren mindig is azt hitte, hogy a férje, Mike, egyszerűen nem rajong az utazásért. De idén valami megváltozott. A viselkedése nemcsak zavart keltett benne, de valami mélyebben gyökerező titokra utalt, amit Lauren sosem sejtett volna.
Egy este, miközben a kanapén ült, régi családi nyaralásról készült fényképeket nézegetett. Mosolygós arcok, napfény, vízpart – csak ő, a testvérei és a szülei. A férje és a fiúk egyetlen képen sem szerepeltek. Mike minden alkalommal úgy intézte, hogy a gyerekek otthon maradjanak vele.
Ethan az ölébe huppant, és kíváncsian nézte a képeket.
– Anya, idén elmehetünk a tengerhez? Kérlek…
Ben is odaszólt a földről, ahol épp legózott.
– Igazi tengerre, nem a tóra. Tomi bácsi mesélte, hogy Hawaiin fekete homok van!
Lauren elmosolyodott, és puszit nyomott Ethan hajába.
– Majd meglátjuk – felelte csendesen, bár belül már zakatolt benne a vágy, hogy végre valódi nyaralást élhessenek át együtt.
Tudta, milyen nehéz Mike-kal erről beszélni. Évek óta minden alkalommal elutasította az utazási terveket. Hol az ár volt a gond, hol a gyerekek kora, vagy egyszerűen csak az, hogy “jobb, ha itthon maradnak”.
Amikor édesanyja felhívta, hangja egyszerre volt boldog és szokatlanul határozott.
– Lauren, szeretném, ha idén nyáron mindannyian eljönnétek velem a Virgin-szigetekre. Talán ez lesz az utolsó nagy utam, amíg még bírom.
Lauren tudta, mit jelent ez az utazás az édesanyjának – emlékek, amelyek apjával közösek voltak, és most unokáival akarta továbbélni őket.
– Megbeszélem Mike-kal – mondta. De az anyja csak annyit felelt:
– Ne hagyd, hogy visszatartson. Nektek is jár ez.
Aznap este, amikor már elpakoltak vacsora után, Lauren óvatosan felhozta a témát.
– Anya meghívott minket a Virgin-szigetekre. Azt szeretné, ha a fiúk is velünk jönnének.
Mike meg se rezzent, csak annyit mondott:
– Az messze van.
– Igen, de ez különleges lenne. Anyának nagyon sokat jelent. Talán az utolsó alkalom, hogy így együtt lehetünk vele.
– Ha elfáradnak a fiúk, meg ki fog velük foglalkozni?
– Mike, már elég nagyok. És évek óta kérik, hogy utazzunk velük valahová, ami új.
Egy pillanatra csönd lett.
– Akkor vidd el őket – mondta végül közönyösen.
Lauren döbbenten nézett rá.
– Komolyan mondod?
– Miért ne? Talán még én is meggondolom magam – vonta meg a vállát Mike.
Egy hétig reménykedett. Talán Mike mégis meglepi őket. De amikor szóba kerültek a repülőjegyek, Mike teljesen elzárkózott.
– Nem tudtam, hogy repülővel kell mennetek – mondta feszülten.
– Ez a Virgin-szigetek, Mike – felelte Lauren türelmetlenül. – Hogy máshogy?
– Nem érzem jól magam a gondolattól – motyogta.
A beszélgetés végén Mike határozottan kijelentette: ő nem jön. Lauren pedig most először nem hagyta magát. Megvette a jegyeket maguknak és a fiúknak.
A gyerekek majd’ kiugrottak a bőrükből az örömtől, amikor megtudták.
A repülés új élmény volt számukra, tele kérdésekkel, izgalommal és kacagással.
A szigetre érve a fiúk azonnal a partra rohantak, nevetésük betöltötte a levegőt. Lauren anyja meghatottan ölelte magához őket.
– Annyira örülök, hogy elhoztad őket.
– Én is – felelte Lauren, könnyekkel a szemében.
A napok gyorsan teltek homokvárakkal, közös vacsorákkal, nevetéssel. De esténként, amikor a gyerekek már aludtak, Lauren egyre erősebben érezte a hiányt. Mike hívásai rövidek voltak, és valami elhidegült a hangjában.
– Minden rendben otthon? – kérdezte egy este.
– Igen, csak… elfoglalt vagyok.
– Mivel?
– Dolgokkal.
Ez a távolság egyre nyomasztóbb lett. Egyik este, a teraszon állva, meghozta a döntést.
Felhívta anyját.
– Azt hiszem, haza kell mennem.
– Történt valami?
– Nem tudom. Mike furcsán viselkedik. Nem értem, mi van vele.
– Ne aggódj, én vigyázok a fiúkra. Menj, ha úgy érzed, muszáj.
Amikor hazatért, az ajtóban megfagyott a levegő. Mike a nappaliban ült egy nővel, akit még sosem látott. A nő felnézett rá, de nem szólt. Lauren szinte suttogva kérdezte:
– Ki ez?
Mike felpattant.
– Várj! Ez nem az, aminek látszik…
Lauren felemelte a kezét.
– Ne próbálkozz.
A nő halk hangon szólalt meg:
– Azt hiszem, ideje mennem.
– Nem. Maradj – mondta Mike.
Aztán Laurennel szembefordult.
– Ő Dr. Keller. A terapeutám.
Lauren pislogott, mint akit arcul csaptak.
– A terapeutád?
Mike bólintott.
– Már három hónapja járok hozzá. Nem mondtam el, mert… féltem. Szégyelltem.
– De miért?
– Mert rettegek a repüléstől, Lauren. Gyerekkorom óta. Egy gyerekkori utazás során pánikrohamom volt. Azóta… mindig csak menekültem előle.
– És miért nem mondtad el?
– Mert nem akartam, hogy gyengének láss.
Lauren lassan leült, a szíve még mindig hevesen vert.
– Mike, ez nem gyengeség. Ez bátorság, hogy most elmondtad.
Dr. Keller halkan hozzátette:
– Mike azért hívott ide, mert meg akarja osztani veled, hogy dolgozik a félelmein. Hogy ne kelljen többé kimaradnia.
– És mi lesz most? – kérdezte Lauren.
– Tovább járok terápiára – mondta Mike. – És dolgozom rajta. Talán jövő nyáron már ott leszek veletek.
Lauren bólintott, és megfogta a kezét.
– Csináljuk együtt.
Másnap reggel ott ültek a konyhaasztalnál, térképpel, brosúrákkal, úticélokkal.
Tizenhét év után először nem kifogásokról beszéltek – hanem közös tervekről.
És az egész valami újnak tűnt. Valaminek, amiért érdemes volt kitartani.