Tíz év. Ennyi időt töltöttünk együtt. Lehetne kerek szám, de most csak egy fájdalmas mérföldkő, aminek a végén az ember már nem ünnepel, csak számol – napokat, hibákat, elvesztegetett lehetőségeket.
Dóra volt az a nő, akiről azt hittem, mellette fogok megöregedni. Csendes volt, de nem hideg. Finoman szeretett, nem látványosan. Tíz év alatt egyszer sem csapta rám az ajtót, nem voltak nagy jelenetek – csak az a halk, nyomasztó szomorúság, ami az utolsó években belénk költözött.
Gyereket szerettünk volna. Vagyis… először én akartam, ő még halogatott. Aztán mikor ő már készen állt, az élet döntött másképp. Négy sikertelen lombikprogram, négy üres hónap tele reménnyel, majd csalódással. A végén már egyikünk sem tudta, miért csináljuk még. Nem maradt több könnye. És mégis, minden próbálkozásnál meghalt bennünk valami.
Aztán jött az este, amikor hazaértem egy hosszú nap után. A lakás sötét volt, csak a nappaliban égett egy halvány lámpa. Dóra ott ült a kanapén. Az arca duzzadt volt a sírástól. A kezében a negyedik lombikpapír.
Szótlanul ültem le mellé. Nem volt mit mondani. Tudtam, hogy nem csak a baba nem jön – mi sem vagyunk már úton sehová.
Pár nap múlva, mikor már nem bírtam tovább a némaság terhét, kimondtam: Lehet, hogy jobb lenne külön.
Nem volt kiabálás. Csak egy hosszú pillantás tőle, és egy bólintás. Azután csend. Olyan csend, amit még most is hallok, ha becsukom a szemem.
Ő visszaköltözött az édesanyjához. Én maradtam a lakásban, amit közösen rendeztünk be, polcról polcra, évszakról évszakra. Most meg csak bolyongtam a tárgyak között, mintha egy múzeumban járnék. Minden Dóra illatát és érintését hordozta.
Egyik este elővettem a régi esküvői albumunkat. Az első kép: Dóra mosolyogva néz rám, kezében a csokor. Akkor még minden ígéretnek tűnt. Most meg… csak emlék. A telefonomban órákig görgettem a róla készült fotókat. Próbáltam újraértelmezni, mikor tört meg valami. Nem találtam meg.
És eljött a tárgyalás napja.
Már napokkal előtte gyakoroltam fejben: bemegyek, aláírok, távozom. Nem nézek vissza. Tudtam, hogy ha csak egy másodpercre is engedek az érzelmeimnek, újra összetörök.
Ő is megérkezett. Fekete kabátban, haját feltűzve, elegánsan. Soványabb volt, mint valaha, de tartása még mindig egyenes, mozdulatai kimértek. Az arcán sem harag, sem fájdalom nem látszott. Inkább egyfajta fáradt nyugalom. Ahogy ránéztem, valami furcsa érzés szorította össze a gyomrom – nem nézett rám.
A bíró gépiesen olvasta fel a válási iratokat. Mikor megkérdezte, hogy fenntartjuk-e a döntésünket, már majdnem megszólaltam. Valamit akartam mondani – talán bocsánatot kérni. De mielőtt kiejthettem volna a szavakat, Dóra odalépett hozzám. Szorosan megölelt.
Megmerevedtem.
Nem értettem, mit csinál. A szívem hevesen vert. Olyan volt ez az ölelés, mint egy búcsú, de valami több is lapult mögötte. A fülemhez hajolt, és suttogva kimondott öt szót:
„Vigyázz rá, ha jön.”
Azután elengedett, és kilépett a teremből.
Ott maradtam megdermedve. A bíró rám nézett, várva a válaszom. De én nem tudtam megszólalni. A szavai zakatoltak a fejemben.
„Vigyázz rá, ha jön.”
Mit jelentett ez? Kire kellett volna vigyáznom? Dórára? Magamra? Vagy… lehetetlen volt, de mégis: a gyerekre?
Két nappal később kaptam egy e-mailt tőle. Tárgy nélkül. Egyetlen mondat volt benne:
„Pozitív lett.”
Mellé csatolt egy fotót: egy terhességi teszt két csíkja.
Zokogni kezdtem. Összeestem a konyhában, mint egy gyerek. Az az érzés, hogy valamit visszafordíthatatlanul elrontottam, hogy elsiettem, hogy nem bírtam ki még egy kicsit… elárasztott.
Felhívtam őt. Kétszer kicsörgött, majd felvette.
– Dóra… – csak ennyit tudtam mondani.
– Tudom – felelte halkan.
– Ez most mit jelent? – kérdeztem.
– Azt, hogy anya leszek – válaszolta egyszerűen.
– És én… én is? – A hangom remegett.
Hosszú szünet.
– Még nem tudom.
Nem hibáztattam. Én voltam az, aki feladta. Én mondtam ki először, hogy legyen vége.
A következő hetekben nem beszéltünk. Ő az anyjánál volt, én a régi lakásban. És minden egyes nap csak egy kérdés forgott bennem: Kapok-e még egy esélyt?
A harmadik hónap környékén újra felhívtam. Megkérdeztem, elmehetek-e az ultrahangra vele. Hallgatott. Aztán azt mondta:
– Holnap tízkor.
Másnap reggel ott ültem mellette a váróban. Nem szóltunk egymáshoz, csak néha féloldalasan rápillantottam. Már nem tűnt törékenynek. Inkább… erősnek. Olyan nőnek, aki a pusztulásból is képes új életet teremteni – szó szerint.
Az ultrahangon először csak feketeséget láttam a monitoron, aztán egy apró, szabálytalan kis formát, és benne a dobogást.
Azt mondják, az első alkalommal hallani a saját gyereked szívverését olyan, mintha valami mélyből megszólalna benned is.
Könnyek szöktek a szemembe. Dóra rám nézett. Először hetek óta. Nem mosolygott, nem szomorkodott. Csak nézett – és láttam a szemében azt az egyetlen halvány reményt: talán mégsem veszett el minden.