Egyetlen mondat súlyosabban csapódott belém, mint egy erős ajtócsapódás a szívemen. Balázs nem kiabált, nem tört-zúzott, csak hűvösen, tárgyilagosan mondta, miközben még rám sem nézett. Álltam a konyha közepén, a kezem remegett a bögrével, amit neki akartam vinni. A gőz felszállt a csészéből, de már nem éreztem a melegét. Szavai a levegőben foszladoztak szét, mint a pára. Valami bennem mélyen, csendben eltört, hangtalanul. Nem válaszoltam, nem sírtam, nem tört ki belőlem a düh, pedig annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot. Csak letettem a bögrét, megigazítottam a hajam, és elindultam a szobába.
Másnap reggel ugyanabban az időben keltem, ahogy mindig: fél hatkor. A nap alig kezdett pirkadni, a ház csendes és sötét volt. Balázs a nappaliban, fejjel lefelé hevert a kanapén, egy elcsúszott takaró alatt horkolva. Nem szóltam semmit, nem hagytam üzenetet, nem írtam búcsúlevelet. Csak összepakoltam a hátizsákomba: két pulóvert, egy termosz feketekávéval, a nagymamámtól örökölt tulajdoni lapot – és a hallgatásomat, ami a legnehezebb teher volt, amit valaha magammal vittem.
Balázs nem kérdezett, hova megyek, nem is nézett rám, csak mormolta félálomban: „Végre egy kis nyugalom.” Nem sejtette, hogy amit most nyer, azzal végleg elveszít engem.
A falu felé vezető út hosszabb volt, mint gondoltam. Vonat, nyikorgó, rázós busz, majd tíz perc gyaloglás. Sajgott a bokám, a táska húzta a vállamat, mégis mentem, mert tudtam, hová tartok. És ott állt előttem: a régi családi ház, a gyerekkorom otthona, ahol még mindig ott volt a nyár illata a diófa leveleiben, és ahol a szél is másként fújt. Megkopott, megroggyant, de állt, és várt.
Az udvaron az almafák még virágoztak, a kert elvadult, gyomokkal teli, mégis élő és vad, akár a bennem rejlő, elfojtott remények. Amikor kinyitottam az ajtót, ami nyikorgva engedett be, mintha egy hang suttogta volna a fejemben: „Végre hazajöttél.”
A következő napokban semmi nagy dolog nem történt, csak lassan visszaköltözött az életem. Port töröltem, új függönyöket akasztottam, átvarázsoltam a konyhát egy viaszos vászonterítővel. Reggelenként teát főztem, kiültem a verandára, délután kapáltam, estére megfájdult a derekam, de nem bántam. Este a petróleumlámpa sárgás fényénél olvastam Zsófi mama gyerekkoromból származó leveleit, melyek sorai olyanok voltak, mint egy meleg ölelés. Napról napra éreztem, ahogy bennem valami újjáéled – mint a tavaszi rügy a hosszú tél után.
Egyik reggel Katalin néni állt meg a kapuban két tyúkkal a kezében. „Friss tojás minden reggel, kislányom. Látom rajtad, egyszer még kecskéd is lesz. Olyan vér csörgedezik benned.” Nevetségesen hangosan nevettem – először hetek óta.
Délután elmentem a rendelőbe gyógyszert váltani, és a doktornő megkérdezte: „Nem vállalnál hetente pár nap adminisztrációt itt? Tudjuk, mit tanultál, kellene valaki, aki figyelmes, nem csak ül.” És én igent mondtam. Nem a pénzért, nem dicséretért, hanem azért, mert végre valaki azt mondta: „Kellessz.”
Aztán egy reggel, miközben a tyúkokat etettem, kopogtak az ajtón. Kiléptem a verandára, és ott állt Balázs, mellette az anyja, Erzsébet néni, kifulladva, izzadtan, egy bőrönddel a kezében. „Na, megjöttünk – köhögött Balázs.”
„Micsoda?” – kérdeztem hitetlenül.
„Gondoltuk, ha már van házad, lenne hol lakni. Mama nem bírja már a várost, és neked úgyis egyedül unalmas itt.”
Abban a pillanatban, ott a kapu előtt, bennem végleg összeroppant valami.
„Ne haragudjatok, de itt már nincs hely azoknak, akik egyszer kidobtak abból, ami az enyém volt.”
„De mi vagyunk a családod!” – csattant fel Erzsébet néni.
„A család az, aki velem maradt, amikor semmim sem volt. Aki nem nevetett ki, amikor összetörtem. Ti nem voltatok azok.”
Balázs hallgatott, nem könyörgött, csak nézett, és tudta, elkésett.
Most minden reggel napkelte előtt kelek, mezítláb sétálok a harmatos fűben, megölelek egy almafát. Kávét főzök magamnak, nem kötelességből, hanem mert örömet okoz. Van kutyám, kertem, csendem és nevetésem. És minden este, mikor lefekszem, halkan így suttogom: „Zsófi mama, sikerült. Hazataláltam. És most már nem engedem, hogy elhagyjanak. Soha többé.”