A pirított hagyma illata lassan betöltötte a kis lakást. Ljudmila gépiesen kevergette a szószt, közben sűrűn pillantott az órára. Fél óra múlva Valérának haza kellett érnie a munkából, és a vacsorát forrón kellett tálalni — a férje ki nem állhatta a langyos ételt.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban kapta magát azon a gondolaton, hogy már nem főz, csak „ellát”. Régen minden ételbe belecsempészte a lelkét: új receptekkel kísérletezett, díszítette a tányérokat, meglepetést akart okozni. Mostanra ez is csak kötelesség lett. Mint annyi más is ebben a lakásban.
Az ajtó a megszokottnál korábban csapódott be. Ljudmila összerezzent, gyorsan megtörölte a kezét a kötényébe, és kilépett az előszobába.
– Valérka, már itthon vagy? Tizenöt perc, és kész a vacsora – hadarta gyorsan.
– Nem vagyok egyedül – felelte a férfi, miközben lerúgta a cipőjét.
Mögötte feltűnt az anyja, Nadjezda Pavlovna erőteljes alakja.
– Jó estét kívánok, Nadjezda Pavlovna – próbált mosolyogni Ljudmila. – Épp főzök.
– Már megint azt az égett hagymás szószt? – húzta el a száját az anyós. – Hányszor mondjam még, hogy a hagymát csak aranysárgára kell pirítani, nem koromfeketére? Így az egész étel keserű lesz.
Ljudmila szó nélkül visszafordult a tűzhelyhez. Hiába mondana bármit, az anyósa mindig találna okot a panaszkodásra. Pedig a hagyma most pont tökéletesen karamellizálódott.
– Anyu, hagyd már – huppant le Valéra a székre. – A feleségem rendesen főz. Én jóllakom – és ennyi.
– Éppen ez az, hogy csak „jóllaksz” – vágott vissza az asszony. – Bezzeg én a férjemnek olyan ebédeket főztem a te korodban, hogy a fél munkahely irigy volt!
Ljudmila régen megtanulta kizárni magát az ilyen beszélgetésekből. Öt év házasság alatt megértette, hogy felesleges beleállni. Anyós és fia mindig megtalálták a közös hangot, ő meg… csak megtanult csendben maradni.
Az asztalon megrezdült a telefon. Ljudmila felé nyúlt volna, de Valéra gyorsabb volt.
– Berjozovkából keresnek – mondta, rápillantva a kijelzőre. – Gondolom, megint a szociális hivataltól hívnak a nagyanyád miatt.
Ljudmila szíve összeszorult. Három hete hunyt el Zina mama – az egyetlen ember, aki mindig mellette állt. A falusi házból érkező hívások még mindig fájtak.
– Halló? – szólt bele halkan, az ablakhoz lépve.
A vonal túloldalán Antonina Szergejevna, a szomszédasszony szólt bele kedves, de határozott hangon:
– Ljudocska, el kéne jönnöd. A ház papírjait rendezni kellene. Meg amúgy is – a kert, a porta… Kár lenne veszni hagyni.
– Eljövök hétvégén – válaszolta csendesen Ljudmila.
A beszélgetés rövid volt, de utána különös elszántság ébredt benne. Igen, ideje lenne tényleg foglalkozni a házzal. Az örökséggel.
– Megint az a viskó? – kérdezte Valéra, tele szájjal. – Add már el, mielőtt ránk szakad. Csak pénznyelő.
– Nem akarom eladni – felelte halkan, de határozottan Ljudmila. – Az a ház a nagymamám emléke.
– Jaj, ne kezd megint! – csattant fel a férfi. – Milyen emlék?! Egy romhalmaz a világ végén, még gáz sincs!
– De van ott egy kis patak – mondta Ljudmila. – És egy almafa-kert. Nagymama nagyon büszke volt rá.
Az anyós gúnyosan felhorkant:
– Még csak az kéne, hogy oda is költözz! A világ végére! Mintha kastély lenne!
A következő hetek rohanással teltek. Ljudmila szabadságot vett ki, hogy elintézze az örökösödést. Folyton ingázott a közjegyző, az okmányiroda és Berjozovka tanácsa között. Valéra nem érdeklődött, csak idegesítette, hogy a felesége nem főz vacsorát.
– Már megint hol voltál egész nap? – kérdezte egy este ingerülten. – Se vacsora, se vasalt ing!
– Elmondtam már: a ház papírjait intézem – felelte kimerülten.
– De minek? Add el, oszt kész!
Ljudmila egyre többször hallgatott. De belül egy érzés egyre erősebben élt: ez a ház nem csak egy viskó. Ez valami fontosabb. Egy darabka belőle.
Amikor megkapta a hivatalos tulajdoni lapot, örömet érzett. Ünnepi vacsorát főzött, még egy üveg bort is vett. Szerette volna megosztani ezt a pillanatot a férjével.
– Megvan, hivatalosan is enyém a ház – mondta mosolyogva, amikor Valéra hazaért.
A férfi csak vállat vont:
– Legalább lesz hova menned, ha elfajulnak a dolgok.
Ljudmila zavartan mosolygott:
– Hogy érted ezt?
– Ahogy mondom. Ha nem jövünk ki, mehetsz a kis viskódba.
Aznap este az anyós is beállított. A tulajdoni lap láttán gúnyosan füttyentett.
– Na, földbirtokos lettél? Mennyi az? Tizenöt ár meg egy roskatag ház?
– Nem roskatag – kezdte volna Ljudmila.
– Jaj, hagyjad már – legyintett Valéra. – Csak viccelünk.
Nevettek. De nem az a fajta nevetés volt ez, amit a szeretet szül. Ez a nevetés fájt. Megalázott.
Másnap reggel Nadjezda Pavlovna betoppant. Ljudmila épp munkába indult volna, de az anyós már a konyhában járt.
– Hoztam paradicsomot a piacról. Nem olyan ízetlen, mint amit te veszel.
– Köszönöm, de még van itthon – válaszolta nyugodtan Ljudmila.
Az asszony kinyitotta a hűtőt, megszagolta a dobozt:
– Ezek? Csak héjak! Dobd ki őket, és vedd elő, amit hoztam!
– De hát ezek teljesen jók…
– Mondtam: dobd ki! – emelte fel a hangját az anyós.
Valami ekkor eltört Ljudmilában. Öt év próbálkozás, alkalmazkodás, tűrés – hirtelen mind értelmetlenné vált.
Nyugodtan a hűtőhöz ment, és visszatette a paradicsomokat a polcra.
– Nem dobom ki őket. És ha még rosszak is lennének, én döntöm el, mi legyen velük.
Az anyós megdöbbent.
– Valéra! Gyere ki! A feleséged ellenkezik!
A férfi álmosan jött elő:
– Mi a baj?
– A feleséged engem nem tisztel! Mondom neki, hogy dobja ki a rossz paradicsomot, ő meg visszabeszél!
Valéra a feleségére nézett:
– Ljud, miért kell így viselkedni?
– És ha holnap anyukád azt mondja, hogy dobjuk ki az összes bútorunkat, mert csúnyák? Akkor is teljesítenéd?
– Ez csak paradicsom!
– Nem a paradicsomról van szó. Hanem a tiszteletről.
Az anyós áttért a szokásos mantrájára:
– Hálátlan! Én neveltem fel ezt a fiút egyedül, és most így bánsz velem?
– Elmegyek – mondta Ljudmila hirtelen. – Egyedül akarok lenni. Elutazom Berjozovkába.
– Hová?! Munkaidő van!
– Kiveszek szabadságot. Ott legalább csend van.
Fél óra múlva készen állt. Összepakolt: iratok, meleg ruhák, laptop, gyerekkori fotóalbum. És elvitte Lakit, a kicsi spiccet is.
– Komolyan azt hiszed, ott kibírod? – gúnyolódott Valéra. – Még fűtés sincs!
– A kályha működik. Nagymama is így élt.
– Ő falusi volt! Te városi vagy. Holnap visszajössz!
– Lehet – zárta be a bőröndöt Ljudmila. A férfi és az anyja összenéztek.
– Menj csak a kis viskódba! – kacagott Valéra.
Ljudmila rájuk nézett. Anyós és fia – két egyforma arc, tele kárörömmel. Akkor értette meg: sosem volt közös útjuk.
– Isten veletek – mondta halkan, majd elindult.
Nem tért vissza – sem másnap, sem később.
A falusi házban eleinte nehéz volt. A tető beázott, a huzat süvített, a kályha füstölt. Éjszakánként régi pokrócba burkolózva szorította magához Lakit, és csendben sírt. Nem a sorsa, hanem az évek fáradtsága miatt.
Antonina néni segített: hívott egy kályhást, aki megjavította a tűzhelyet.
– Itt maradsz végleg? – kérdezte búcsúzóul.
– Igen – felelte Ljudmila, és borravalót is adott. – Az ablakokat is rendbe kéne hozni.
A ház lassan életre kelt. Feltakarította, lomtalanított, előkerült a nagymama régi receptes füzete. És Ljudmila sütött – meggyes pitét. Lefotózta, feltöltötte a közösségi oldalakra: „Első pite a nagymama házában.” Rengetegen reagáltak, receptet kértek.
Így született meg a blog ötlete: falusi élet, sütemények, gyökerek. Telefonon kezdett videókat forgatni. Egy egyszerű túrós rakottas és hóval borított almafák a háttérben – a videó vírusszerűen terjedt.
Tavasszal már kertészkedett is. A szomszédok tanították. Nyárra kifestette a verandát, kicserélték az ablakokat, a régi zsalukat pedig képkeretté alakította.
A „Pités Viskó” blog egyre népszerűbb lett. Már vendégek is jöttek, hogy megkóstolják Ljudmila sütijeit. Gyakran visszatérő vendég lett Mihály, a szomszéd pék, aki új formákat hozott, segített a kertben – és egyre többször maradt estére is.
Félév múlva megjelent egy komment: „A falun csak bánat és szegénység van. Régen még a család volt az érték, nem az, hogy eladjuk, amit főzünk!” – írta „Valódi_Gazdasszony”. Ljudmila felismerte Nadjezda stílusát, de nem válaszolt. A követői megtették helyette.
Egy évvel később Valéra levelet írt. Bocsánatot kért, beismerte hibáit, kérte, találkozzanak. Ljudmila megköszönte, de csak vendégként látná viszont – a falusi panzióban.
Valéra nem jött. Mihály viszont maradt.
A ház már nem volt „viskó”. Melegség, sütik illata, gyerekzsivaj és közösségi rendezvények töltötték meg. A bejáratnál tábla hirdette: „Varvara háza – a szeretet nem rozsdásodik”. A mondat, amit a nagymama mindig mondott.
Egy kiállításon Ljudmila így szólt a közönséghez:
– Azt hittem, romok közé megyek. Közben csak visszataláltam önmagamhoz.
A sorok között ott ült egy ismerős alak: Irena néni, Nadjezda szomszédja.
– Csak gratulálni szeretnék – mondta. – Tudom, milyen nehéz dolga van annak, aki Nadjezdával él együtt. Jól döntött.
Este Mihály egy pokróccal ült mellé a tornácon.
– Min gondolkodsz?
– Azon, hogy a legfájdalmasabb döntések vezetnek a legszebb élethez.
És Ljudmila tudta: igaza van.