A báli ruhámat egy turkálóban találtam, mindössze 4500 forintért. De a bélésében egy kézzel írt üzenetet találtam, amit valaki másnak szántak: egy anya könyörgése a megbocsátásért, amit Ellie nevű lányának írtak. Ellie sosem olvasta el, de én igen. És nem hagyhattam, hogy ez így maradjon.
Mindig is a csendes lány voltam az iskolában, akit a tanárok elismerően emlegettek, miközben a jövőm fényes kilátásairól beszéltek.
De amikor ott ültem a kis konyhánkban, és láttam, ahogy anya a gyűrött bankjegyekből számolja ki a heti bevásárlás pénzét, tudtam, hogy a „jövő” egy szép szó, ami nem segít a számlák kifizetésében.
Apám, amikor hét éves voltam, egyszer csak összepakolt és eltűnt. Azóta ő már nem tért vissza.
Így lettünk hárman – én, anya és nagymama – egy kis házban, ahol minden tárgy másodkézből jött, és a falakon régi családi fényképek lógtak, amik már megfakultak az idővel.
Mégis, valahogy boldogultunk.
Volt egy csendes ritmus a küzdelmünkben, egy olyan szeretet, ami betöltötte azt az űrt, amit a pénz nem tudott.
Amikor elérkezett a bál időszaka, nem is próbálkoztam kérni ruhát. Tudtam, mi lesz a válasz, és nem bírtam volna elviselni azt az arcot, amit anya felvenne, amikor szeretett volna nekem adni valamit, de nem tudott.
De nagymama sosem hagyta, hogy a csalódás sokáig ott maradjon a házban.
Ő mindig is képes volt úgy alakítani a nehéz helyzeteket, hogy kalanddá váljanak. Mint amikor a kocsink lerobbant, és azt mondta: „Na, ez egy lehetőség arra, hogy megtanuljuk értékelni a gyaloglást.”
– Meglepetés leszel, ha tudod, mit adnak az emberek ingyen – kacsintott rám, amikor azt javasolta, hogy keresgéljünk báli ruhát. – Gyerünk, kalózkodjunk egy kicsit.
Így nevezte ő a turkálózást – mintha kincseket vadásznánk, nem pedig mások elhasznált dolgait böngésznénk.
A belvárosi adománybolt illata olyan volt, mint egy régi könyvtáré – mások emlékei szálltak a levegőben.
Nagymama egyenesen a ruhás részleghez ment, és úgy simogatta a vállfákat, mintha Braille-írást olvasna.
A legtöbb ruha úgy nézett ki, mintha a nyolcvanas években maradt volna, de nem tudott volna jobban elhasználódni.
Aztán megláttam: egy sötétkék, földig érő ruha, finom csipkével a háton.
Olyan elegáns volt, hogy szinte lehetetlennek tűnt, hogy egy turkálóban találtam.
– Nagyi – suttogtam, féltem, hogy ha túl hangosan beszélek, a ruha eltűnik.
Ő ránézett, és szemei elkerekedtek. – Hát, ezt nem hiszem el.
Megnéztük az árcédulát: 4500 forint, egy olyan ruháért, ami szinte új volt, és biztos, hogy több százba került újonnan.
– Néha az univerzum összeesküszik, hogy pontosan azt adja, amire szükséged van – mondta nagymama, miközben óvatosan levette a ruhát a vállfáról.
Otthon a ruhát az ágyra terítette, és hozzákezdett. Évek óta varrt, és azt mondta, hogy akár csukott szemmel is képes átszabni egy ruhát.
Én mellette ültem, és figyeltem, ahogy az elhasznált kezei varázsoltak.
– Add ide azt a bontót, drágám – mondta, miközben a szegélyt vizsgálta. – Ez a ruha valakinek nagyobb, körülbelül hat hüvelykkel magasabbra készült.
Ekkor vettem észre, hogy a cipzár melletti varrás más színű cérnával készült, kézzel, nem géppel, mintha valaki megjavította volna.
– Nagyi, nézd csak!
Ahogy végighúztam az ujjaimat a varráson, valami zizegő érzést hallottam a ruha bélésében. Nagymama és én összenéztünk.
– Jobb, ha kiderítjük, mi az – mondta, miközben bólintott a bontóra, ami még mindig a kezemben volt.
Óvatosan kibontottam néhány öltést, éppen annyit, hogy kis lyukat nyissak a ruha szövetén és a bélésen, és benyúltam.
– Mi az? – kérdezte nagymama.
– Egy papír… – mondtam, miközben óvatosan kibontottam. – Nem, nem csak papír, egy levél!
Elkezdem olvasni:
„Ellie, ezt a ruhát a szalagavatódra küldöm neked. Ezzel szeretnék bocsánatot kérni, hogy elhagytalak, amikor kislány voltál. Tudod, akkor nem volt pénzem, és nem volt elég erőm, hogy felneveljelek. Ötévesen adtalak örökbe, abban bízva, hogy jobb életed lesz.”
Nagymama keze azonnal a szájára repült.
Folytattam, a hangom egyre halkabbá vált. „De most, hogy betöltötted a tizennyolcat, szeretném átadni neked ezt a ruhát, és megkérni… tudsz-e megbocsátani? Minden nap rád gondoltam. Ha valaha látni akarsz, itt az én címem. Szeretlek, anya.”
Ott ültünk, teljes csendben. Ez nem csak egy levél volt – egy esély második próbálkozásra!
De Ellie, bárki is legyen, sosem kapta meg. A ruha végül a turkálóba került, a levél rejtve maradt benne.
– Meg kell találnunk őt – mondtam.
Nagymama bólintott. – Mindenképpen.
Másnap reggel visszamentem a turkálóba.
– Emlékszik arra a kék ruhára, amit tegnap vettem? Tudja, ki adta le?
Az eladó elgondolkodott. – Ez már több mint két éve itt van, drágám. Nem adták el, míg te nem jöttél. Bárki leadhatta.
A szívem összeszorult. Hogyan találhatunk meg valakit, ha még a vezetéknevét sem tudjuk?
De a bál hétvégéje közeledett, és nagymama túl sokat dolgozott a ruha átalakításán ahhoz, hogy ne viseljem. Így hát elmentem.
És tudod mit? Varászlatos volt. A ruha mintha rám készült volna, és egy éjszakára úgy éreztem, mintha egy mesében élnék.
Amikor kimondták a bálkirálynőt, majdnem meg sem hallottam a nevem. Én? Cindy, a másodkézből mindent vásárló lány?
De ott voltam, a színpadon, egy 4500 forintos ruhában, egy műanyag koronában, ami olyan érzést keltett, mintha gyémántból lenne.
Ekkor odajött hozzám az irodalomtanárom.
– Cindy – mondta halkan –, elnézést a zűrzavarért, de honnan szerezted azt a ruhát?
– Egy turkálóból a belvárosban – mondtam, még mindig szürreálisnak érezve az egészet. – Miért?
Ő halk nevetéssel válaszolt. – Ja, elfelejtettem. Én adtam be oda, hogy meglepjem valakit, ahogy engem is meglepett. – Ránézett a ruhára. – Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a ruhát viseltem a saját szalagavatómon… de talán furcsa hallani ezt a tanárodtól.
Ahogy indult volna, megállítottam.
– Nem, szeretném mindent hallani – mondtam.
A szívem majdnem kiugrott a torkomból. Talán végre megtaláltam Ellie-t?
– A legfurcsább dolog. A ruha egyszer csak ott volt reggel az ajtómon – mondta, vállat vonva. – Nem volt rajta üzenet, sem kártya. Nem tudtam, honnan jött, de mégis elvittem a bálra. Később úgy gondoltam, hogy jobb lenne adományozni a turkálóba.
A szívem kihagyott egy dobbanást. – Mi a keresztneved?
– Eleanor – mondta.
– Ellie?
Ő meglepődve bólintott. – Igen, mindenki Ellie-nek hív, de…
Még mielőtt befejezhette volna, megragadtam a karját. – Gyere velem!
– Mi? Cindy, én most felügyelő vagyok…
– Kérlek! Muszáj megmutatnom neked, amit találtam – mondtam.
Valami a hangomban meggyőzhette, mert odaadta a jegyzőkönyvét egy másik tanárnak, és követett.
Teljes csendben utaztunk.
Amikor hazaértünk, elővettem a fiókból a levelet, és átadtam neki.
Ahogy olvasta, először zűrzavart, majd felismerést, végül nyers fájdalmat és könnyeket láttam az arcán.
– Ó, Istenem – suttogta. – Ó, Istenem, visszajött értem…
Aztán megölelt, mintha család lenne, vagy mint egy imát, amit évek óta cipel.
Másnap Ellie megkért, hogy menjek vele arra az címre, ami a levél alján volt.
Tíz órát utaztunk, idegességünk szinte tapintható volt.
A ház kicsi és fehér volt, rendezett kerttel. Öt percig ültem a kocsiban, egyikünk sem volt kész arra, hogy felmenjünk arra az útra.
– Mi van, ha már nincs ott? – kérdezte Ellie.
– Mi van, ha mégis? – válaszoltam.
Ellie megkopogtatta az ajtót.
Egy idősebb nő nyitotta ki.
– Ellie? – suttogta, mintha attól félt volna, hogy álmodik.
Ott estek egymás karjaiba az ajtó előtt, mindketten zokogva. Én háttérben álltam, figyeltem ezt a véletlenül lehetővé tett találkozót.
Órákig beszélgettünk a konyhában. Teát ittak, történeteket osztottak meg, és hosszú csendek következtek, amikor senki sem érezte, hogy szükség lenne a szavakra.
Mielőtt elmentünk volna, Ellie édesanyja félrehúzott. Átnyújtott egy borítékot.
– Megváltoztattad az életünket – mondta halkan. – És nem akarom, hogy a kedvességed válasz nélkül maradjon.
A borítékban egy csekk volt: 20 000 dollár.
Próbáltam visszautasítani – tényleg próbáltam. Nem ezért tettem. De Ellie és az édesanyja nem engedtek.
– Második esélyt adtál nekünk – mondta Ellie, miközben megfogta a kezem. – Kérlek, engedd meg, hogy mi segítsünk neked abban, hogy a tiéd legyen az első.
Az a pénz mindent megváltoztatott számomra.
Már megkaptam a főiskolai ösztöndíjat, de most végre volt módomban élni, miközben tanulok. Végre képes voltam a „lehetőségből” valósággá válni.
Néha még mindig azon gondolkodom, hogy a ruha hogyan írt át három életet teljesen.
És mindez nagymama kedvenc mondásával kezdődött: „Meg fogsz lepődni, mit adnak az emberek ingyen.”
Igaza volt. Az emberek gyakran adnak el kincseket. Csak nem mindig tudják.