Béla soha nem sietett még ennyire haza. És nem véletlenül! Az utóbbi napokban valami csodálatos változás ment végbe az otthonukban. Tegnap Lili, a felesége, hirtelen… gulyáslevest főzött. Mi ebben a különleges? A feleség főz vacsorát – ez mindennapos dolog. De náluk ez nem így volt.
Másfél éven keresztül Lili mintha már nem is lett volna önmaga. A tragédia, ami elvette tőlük egyetlen lányukat, mintha vele együtt vette volna el a feleségét is. Katalin egy gyalogátkelőnél vesztette életét – mindössze 17 évesen, alig kezdte el az életét, felvették az egyetemre, okos és gyönyörű lány volt… Aztán jött a kocsi. És a semmi. Több gyermekük nem lett. Próbálkoztak, orvosokhoz jártak, de mindhiába. Beletörődtek. Meggyőződésük volt, hogy egy lányuk van – és majd egyszer lesznek unokák is.
De Katalin halála minden erejüket elvette Lilitől. Az asszony már nem látott semmit: sem Bélát, sem a napfényt, sem saját magát. Napokig feküdt mozdulatlanul. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Otthagyta a munkáját, mert a kollégák mosolygása is fájdalmat okozott neki. A fekete kendő már állandó része lett a mindennapjainak, és a csend is otthonná vált – súlyos és fájdalmas.
Béla próbálkozott: beszélt, kérlelt, győzködte, hogy szabaduljon ki a sötétségből. Aztán belefáradt, és a kanapén keresett menedéket. Az anyja, ősz hajjal és tehetetlenségtől kimerülve próbálta kifejezni érzéseit: „Még fiatal vagy, 36 éves, ő pedig 40. Még egész életetek előttetek van… Te pedig magad temeted el magad.”
De mindez nem segített. Lili mintha valami vagy valaki visszatérésére várt volna.
És most… Most ott állt az ablak előtt, és mosott. Könnyek között, ugyanabban a fekete kendőben, de már egy kis fény csillogott a szemében. És még ki is mondta:
– Sült krumplit készítettem gombával. Gyere, moss kezet, vacsorázunk.
Béla megdermedt. Alig hitte el a fülének. Valami megváltozott.
Először óvatosan – Lili elkezdett kimozdulni, meglátogatta a rokonokat. Aztán mosolygott – ritkán, de élettel teli. Az unokaöccse esküvőjén levette a gyászt, levágatta a haját, sminket rakott magára. Vett egy új ruhát. Elutaztak gyógyfürdőbe. A napfény, a hullámok hangja, a meleg esték – mindez újra életet lehelt beléjük. Ott töltötték el második mézesheteiket, ugyanúgy, mint fiatalon. Nevettek, csókolóztak… És ott álmodta meg Lili először Katalint. A lány boldog volt, sugárzott:
– Anyu, hamarosan újra együtt leszünk. Várj még egy kicsit…
Amikor Lili felébredt, tudta: neki el kell mennie. Nem félt. De Bélának nem szólt – minek aggódna miatta?
Hazatérve újra hívták dolgozni – a munkatársa nyugdíjba ment. Pár hónap múlva vizsgálatot tartottak a munkahelyen. Lili gyengének érezte magát, de csendben maradt.
Az ultrahangon a fiatal orvos hirtelen mosolygott:
– Gratulálok! Kislányuk lesz!
Lili azt hitte, félrehallotta.
– Az én szívem?
– Az öné is. De hallja a kislánya szívverését – nevetett az orvos, majd odahívta Bélát. – Apuka, ismerje meg a lányát.
Összeölelkeztek, és mindketten sírva fakadtak.
A terhesség csodálatosan könnyedén telt. Lili úgy érezte, mintha szárnyai lettek volna. A kislány időben megszületett. Az első pillanattól Lili tudta: Katalin mása. Azt szerette volna, hogy ugyanúgy hívják, de a rokonok lebeszélték: „A névvel a sors is átjöhet…”
Boglárkának nevezték el – „Istentől adottnak”.
Most Boglárka már öt éves. Egyre inkább Katalinra hasonlít – nemcsak az arcával, hanem a természetével is. Ugyanaz a mosoly, ugyanazok a kedvenc babák, dalok, táncok. Ugyanaz a fény és csend a szemében.
Lili és Béla pedig mintha újjáéledtek volna. Élnek, nevetnek, lélegeznek. A házuk ismét tele van boldogsággal, és gyermeknevetés tölti meg a falakat. A szívükben háromszor hála és szeretet.
Az élet visszatért. És maradt.