„Eltaposlak, megértetted?! Teljesen!” – ordította az igazgató a felmosóvödrös lánnyal, fogalma sem volt róla, ki is áll előtte valójában.
— Szerintem jobb lenne eladni, mint energiát pazarolni a feltámasztására — jegyezte meg Gábor, miközben iratokat lapozgatott.
Lánya, Zsófia csendben ült apja irodájában, figyelmesen átvizsgálva a papírokat.
— Apa, de ki vezette ezt a céget eddig?
— Hú, hát az egy külön történet — sóhajtott fel Gábor. — Egykor ideköltözött hozzám az unokatestvérem. Férjhez ment, fia született, és órákig tudott áradozni arról, milyen zseni a gyereke. Aztán, hogy elkerüljem a családi feszültségeket, felajánlottam a fiúnak egy vezetői pozíciót ebben a kis leányvállalatban.
Akkor még apró volt ez a cég, de a tervek már nagyok voltak. Te épp külföldön tanultál. Eleinte jól is mentek a dolgok. A fiú értett is hozzá, lelkes volt, és hamar nőttünk.
Aztán hirtelen lemondott, el is tűnt. Senki sem tudja, mi történt. És akkor jött a nagynénéd újra — azzal az ötlettel, hogy a fiú apját kéne kinevezni helyette. Állítólag minden siker mögött ő állt.
Azóta káosz. Nekünk a déli régióban is terjeszkednünk kellett, nem tudtam figyelni erre. Most, hogy belenézek a számokba, azt mondom: könnyebb lenne eladni az egészet.
— Apa, várj még. Hadd próbáljam meg én. Ha sikerül, lehet az enyém?
— Zsófi, minek neked ez a romhalmaz? Válassz inkább egy jól menő céget, és átíratjuk rád.
— Nem. Azok már készen vannak. Én magam akarok valamit felépíteni, a nulláról.
Gábor elmosolyodott.
— Tudod, mit? Örülök, hogy így gondolkodsz. Ez azt jelenti, felnőttél.
— Apa, már 28 vagyok. És éveket dolgoztam terepen.
— Tudom, tudom. De nekem mindig kislány maradsz. És… anyád mit szólna?
— Hát… inkább te beszélj vele. Tőle jobban félek.
Gábor nevetve sóhajtott. Mindig is nehezen mondott nemet a feleségének — és a lányának pláne.
Egy hét telt el.
Zsófia takarítóként dolgozott az irodában — álruhában. Nem kérdezett, csak figyelt. Egy dolgot gyorsan megállapított: az igazgató nemcsak inkompetens, hanem egyenesen nevetséges. Abszurd utasításokat osztogatott, csak hogy éreztesse a hatalmát. A cég pénzügyi helyzete pedig siralmas volt.
— Elnézést, csak elkalandoztam — mondta halkan Zsófia, miközben felkapta a vödröt.
— Hova mész? — csattant fel az igazgató. — Ki engedte meg, hogy elhagyd a helyed?
— Engedély kell ahhoz is, hogy megmozduljak? — kérdezett vissza Zsófia hűvös nyugalommal.
A körülöttük lévők kuncogtak, mire a főnök dühösen visszafordult. Amikor újra Zsófiához nézett — már nem volt ott.
„Talán jobb is így” — gondolta magában. Feszengve továbbmorgott: „Hogy képzeli ez a kis senki?! Én vagyok itt az úr, én vagyok a tulajdonos…”
Dühösen lépett be a könyvelőkhöz. Egy új beszállítóval kötendő szerződést akart aláíratni — rossz minőség, de jó pénz, amit zsebre is vághat.
— Aliz, ezt kérem kinyomtatni! — parancsolta.
Zsófia a közelben mosta a padlót.
— Viktor, tudja, hogy ez a cég megbízhatatlan. Kockázatos lenne… — próbált ellenkezni a könyvelő.
Viktor vörös lett, majd sápadt:
— Én döntök itt, világos?!
Az iroda másik sarkában felállt Irén, az idős közgazdász:
— Elég volt! Nem fogok tovább asszisztálni ehhez a bohózathoz. Úgyis rég megérte volna lelépnem.
Zsófia felfigyelt. Végre valaki, aki ki meri mondani az igazat.
Viktor fuldokolt a dühtől, miközben már mindenki figyelte őket.
— Miért mászkálsz itt egész nap, te takarítónő?! — üvöltötte Zsófiára.
— Viktor úr, úgy beszél, mintha nem is ember lennék.
Irén elindult kifelé.
— Jöjjön, kedvesem. Ezt a cirkuszt elég volt nézni.
— Álljon meg, Irén! — visított Viktor.
Irén megfordult, és a legnagyobb nyugalommal vágta rá:
— Menj a pokolba! Egyik legnagyobb csalódás vagy az életemben!
A férfi megdermedt. Még levegőt is elfelejtett venni.
Zsófia nyugodtan mosta tovább a padlót.
Később a közeli kávézóban Irén remegő kézzel kortyolta a teát.
— Zsófikám, maga az? Én ezt a céget szívből szerettem. De így már nem bírtam…
— Irén néni, ezért vagyok itt. Az apám, Gábor Sever, el akarta adni ezt a vállalatot. De meggyőztem, hogy adjunk neki még egy esélyt. És magára is szükségem van.
Irén megtörölte a szemét.
— Mindent megteszek, Zsófikám. De kérlek, egyet ígérj meg: rúgd ki Viktort. Nyilvánosan!
Zsófia bólintott.
— Ennél sokkal több jön még, Irén néni…
Egy apró lakásban kis csapat gyűlt össze. Zsófia irányított. Maxim, az eredeti vezető is visszatért, aki amellett, hogy kiváló szervező, programozni is tudott. Zsófia gyakran még a saját diplomás tudásával sem tudta követni.
Egy nap, amikor Viktor nem volt bent, Zsófia bement a szobájába takarítani. Lopva adatokat mentett el, majd a padlót is feltörölte — a látszat miatt.
Ám Viktor váratlanul betoppant.
— Mit keresel itt?!
— A padlót mosom — felelte ártatlanul.
— Az én irodámban?! Engedély nélkül?! Elég volt! Meg vagy rúgva! Azonnal írd meg a felmondásod!
— Holnapra írom meg. Viszlát, Viktor úr.
Az irodában néma csodálattal néztek utána a dolgozók.
Másnap reggel Zsófia apjával, Irénnel és Maximmal tért vissza.
— Hol a főnök? — kérdezte mosolyogva. — A felmondásomat hoztam.
Amikor Viktor meglátta őket, elsápadt. Főleg Gábort.
— Ez… ez a tulajdonos!
Gábor elővette egy mappát.
— Itt minden benne van, Viktor. Tíz év börtön is kevés lenne ezért. De a fiad kért kegyelmet. Minden pénzt visszautalsz a cégnek estig. Ha nem, rendőrség. Most pedig — takarodj.
Viktor hátrált.
— Hogy merészeled?!
Maxim közbevágott:
— Apa, elég! Tűnj el innen.
Fél évvel később
A cég visszatért az élvonalba. Egy elegáns étteremben ünnepeltek.
Maxim és Zsófia eljegyzési vacsoráját. 💍🥂