Soha nem lett volna szabad kölcsönadnom nekik azt a pénzt.
De amikor egy este a férjem, Derek, leült mellém, és elmondta, hogy a szülei étterme a csőd szélén áll, úgy éreztem, nincs más választásom.
– Csak egy kis segítség kell nekik – mondta. – Átmeneti nehézség, de ha most nem segítünk, mindent elveszíthetnek.
Megszorítottam a kezem, és halkan kérdeztem:
– Mennyiről van szó?
– Húszezer.
A gyomrom összeszorult. Ez nem „kis segítség” volt. Ez volt az összes félretett pénzünk – az összeg, amit az első közös otthonunkra akartunk fordítani.
– Derek… – sóhajtottam. – Ez rengeteg pénz. Mi van, ha nem tudják visszafizetni?
Megrázta a fejét.
– Megígérték, hogy visszaadják. Bízhatunk bennük.
A szülei, Judith és Warren, közel harminc éve vezették az éttermüket. Egykor a város egyik legnépszerűbb helye volt, de az idők változtak. A nagy étteremláncok elszívták a vendégeiket, ők pedig képtelenek voltak alkalmazkodni.
Minden kétségem ellenére végül belementem. Mert a család az család, nem igaz?
Írásba foglaltuk a kölcsönt, aláírták a szerződést, és átutaltuk a pénzt.
És ekkor minden megváltozott.
Az ígéretek hamar elillantak.
Eleinte hálásak voltak. Warren felhívott, hogy megköszönje, és biztosított minket, hogy hat hónapon belül megkezdik a törlesztést.
Aztán telt az idő. Hat hónap. Kilenc. Egy év.
És semmi.
Minden alkalommal, amikor szóba hoztam a pénzt, Judith újabb és újabb kifogásokkal állt elő.
– Az üzlet még nem tért magához…
– Váratlan kiadásunk volt múlt hónapban…
– Ne aggódj, hamarosan törlesztünk, ígérem!
De a legrosszabb az volt, ahogyan éltek.
Luxusnyaralásokra mentek, drága éttermekben vacsoráztak, új autót vettek. Mintha soha egyetlen fillért sem kaptak volna tőlünk.
A végső csepp a pohárban
Egy nap elvesztettem a türelmem.
– Aláírtatok egy szerződést! – mondtam nekik határozottan. – Ideje visszafizetni, amit kértetek.
Judith bosszúsan sóhajtott, mintha zavarnám.
– Nektek jó munkahelyetek van, nincs most szükségetek rá – vont vállat.
Megfagyott bennem a vér.
– Nem erről van szó! Megbíztunk bennetek!
Warren összefonta a karjait, és gunyorosan elmosolyodott.
– Mi van, perelni fogtok minket? Család vagytok!
Felálltam. A kezem remegett a dühtől.
Derek is sokkos állapotban volt.
– Soha nem gondoltam volna, hogy ezt teszik velünk… – mondta halkan.
De nem hagytam annyiban.
A visszavágás
Először csak finoman szóltam néhány közös ismerősnek, hogy Judith és Warren nem túl megbízható, ha pénzről van szó.
Aztán kiderült, hogy nem mi voltunk az egyetlenek.
Kölcsönvettek tízezer dollárt egy másik családtagtól is – és neki sem fizettek vissza semmit.
A pletykák gyorsan terjedtek. Az emberek már nem bíztak bennük. Az éttermük vendégei is egyre kevesebben lettek.
De a karma nem állt meg itt.
Egy nap felhívott egy ingatlanpiacon dolgozó barátom.
– Hallottad? – kérdezte. – A sógoraidat kilakoltatják.
Kiderült, hogy hónapok óta nem fizették a bérleti díjat az éttermük után. Figyelmen kívül hagyták a tulajdonos felszólításait – ugyanúgy, ahogy minket is.
Most végleg bezárták őket.
A végső kérések – és az utolsó szó
Két nappal később Judith sírva állt az ajtónkban.
– Mindent elveszítünk! – zokogta. – Csak egy kis időre van szükségünk!
Mély levegőt vettem, és a szemébe néztem.
– Nem.
Megdermedt.
– Mi az, hogy nem?
– Már adtunk nektek húszezer dollárt – mondtam nyugodtan. – Megvolt a lehetőségetek.
Derekhez fordult.
– Fiacskám, kérlek…
De ő is csak a fejét rázta.
– Anya, még csak meg sem próbáltátok visszafizetni.
Judith arca eltorzult a dühtől.
– Szóval ennyi? Elfordultok a saját családotoktól?
Felhorkantam.
– És ezt pont te mondod?
Összeszorított szájjal sarkon fordult, és elment.
Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk vele.
A tanulság
Az éttermük végleg bezárt. Mindent elvesztettek. És most már nem volt senki más, akire háríthatták volna a felelősséget – csak saját magukat.
Mi pedig?
Lassan újra felépítettük a megtakarításainkat. Egyedül.
És megtanultuk a legfontosabb leckét: Soha ne keverd össze a családot a pénzzel.
Néhány adósságot talán nem lehet behajtani.
De a karma soha nem felejt.