Napjainkban a karcsú, kecses alkatú nők számítanak divatosnak. Ez a testalkat vált az esztétikai ideál mércéjévé, és néha úgy érzem, mintha pont azok a “megfelelő” formák hiányoznának nálam. Ha ön is gyakran tekint a tükörbe, és érez rá, hogy a természet nem ajándékozta meg bőséges idomokkal, akkor érdemes tovább olvasnia ezt az írást.
Úgy döntöttem, bemutatom néhány ismert hölgy fényképeit, akik hasonló helyzettel küzdenek, ám nemcsak nem aggódnak emiatt, hanem büszkén viselik kecsességüket. Ezek a sikeres, magabiztos asszonyok mutatják, mennyire jól érzik magukat bőrükben, valamint hogy mily nagy örömmel mutatják meg eleganciájukat.
Az ő példáik láttán kezdtem el értékelni a saját alakom szépségét. Ön hogy vélekedik ezekről a képekről? Egyetért ezzel a nézőponttal?
A világ imádja a törékeny hercegnőket.
Azokat, akik porcelánarcúak, vékonyak, hajlongók, és minden mozdulatuk egy Instagram-filterbe simul.
Ők a „borsószem hercegnők”: akik a legapróbb kényelmetlenségtől is szenvednek — de éppen ez a szenvedés a márkájuk.
Az újságok „A Borsószem Hercegnőjeként” emlegették, miután egy talkshow-ban elmesélte, hogy egyetlen éjszaka sem tud aludni, ha a matraca alá akár egy morzsa is kerül.
Az emberek nevettek, imádták, idézték. Nem tudták, hogy nem metaforáról beszélt.
Camilla teste évek óta tiltakozott.
Minden étkezése pontosan 380 kalória volt. Minden lépését fitneszóra követte, minden álma PR-csapattal volt egyeztetve.
Egy nap Milánóban, a Divathét legfontosabb estéjén, egy fiatal újságíró, Luca, interjút kért tőle.
– Hercegnő, mi az ára annak, hogy mindig tökéletesnek kell lennie? – kérdezte óvatosan.
Camilla elmosolyodott.
– A tökéletesség nem ár, hanem döntés – felelte. – Aki elég erős, az képes rá.
Luca bólintott, de a szemében ott volt valami, amit a nő már régen nem látott: együttérzés. Nem rajongás, nem vágy – valódi törődés.
Ez zavarta.
Két héttel később Camilla összeesett a fotózás közben.
A stáb pánikba esett, de a menedzsere, Mirella, csak annyit mondott:
– Tíz perc szünet, aztán folytatjuk. A ruha többet ér, mint az ájulás.
Az orvos a vizsgálat után kimondta: „Idegösszeomlás. Kimerültség. Súlyhiány.”
Camilla csak ennyit hallott: „Gyengeség.”
És a gyengeség az ő világában halálos ítélet volt.
De aznap este, a kórházi ágyon, valami történt.
Luca beosont hozzá. Egy szál borsót tartott a kezében, kis üvegbe zárva.
– Ezt hoztam magának – mondta mosolyogva. – A legendás hercegnőnek, aki nem tud aludni a borsó miatt. Gondoltam, ha bezárjuk, talán végre pihenhet.
Camilla elnevette magát.
Talán először nevetett őszintén tíz év alatt.
A következő napokban Luca minden este meglátogatta.
Nem hozott virágot, sem édességet. Csak beszélt.
Mesélt az emberekről, akik nem tökéletesek, mégis boldogok. A nőről, aki pékséget nyitott, mert imádta a tésztát. A férfiról, aki festő lett, miután elveszítette a jobb kezét.
Camilla hallgatta. És valami megmozdult benne.
Mikor kiengedték, a menedzsere azonnal hívta.
– Kapsz egy új kampányt! Dior! És hallod? A szlogen: „Könnyedség az erő.” Ez tökéletes lesz hozzád!
Camilla ránézett a borsószemes üvegre az éjjeliszekrényen.
– Mirella, én nem leszek ott.
– Tessék?
– Nem veszek részt benne.
– Elment az eszed?! Tudod, mennyit fizetnek?! Ez a csúcs!
Camilla csak annyit mondott:
– Én már voltam a csúcson. Most szeretnék talajt.
Egy év telt el.
A divatvilág szenzációként élte meg: „Camilla Whitmore eltűnt.”
A pletykák szerint rehabilitáción van, mások szerint spirituális úton jár. A közönség hamar talált új múzsát: Irene, a tizenhét éves, csontsovány modell, aki Camilla helyére lépett.
De Lucának megvolt a címe.
Egy kis város szélén, egy egyszerű ház, benne egy pékség: „La Principessa sul Pisello” – A Hercegnő és a Borsószem.
A kirakatban friss kenyér, croissant, kávéillat. És a pult mögött Camilla, egy fehér kötényben, lisztes orral, ragyogó szemmel.
– A hercegnő végre aludt egyet? – kérdezte Luca tréfásan, mikor betért.
Camilla mosolygott.
– Minden éjjel. Mert végre nincs semmi a matracom alatt. Csak valóság.
De az élet ritkán hagyja békén azokat, akik megszöktek a palotából.
Egy reggel fekete autó állt meg a pékség előtt. Két férfi szállt ki belőle, elegáns öltönyben. Az egyik egy dossziét nyújtott át.
– Whitmore kisasszony – mondta szárazon –, a cég, amelyhez korábban szerződés kötötte, beperli, mert megszegte a reklámexkluzivitási záradékot. A képmása még mindig milliókat ér.
– Nem vagyok már az a képmás.
– A szerződés szerint örökre az marad.
Amikor elmentek, Camilla remegve nézett Lucára.
– Soha nem engednek el… mindig lesz egy borsó a matrac alatt.
Luca megfogta a kezét.
– Akkor csináljunk mást a borsóból.
Egy hónappal később online robbant a hír:
„A borsószem hercegnője visszatért — de most a világ ellen!”
Camilla interjút adott. Elmondta, hogyan éheztették, hogyan manipulálták, hogyan szerződtették örök tökéletességre. És hogy most, együtt Lucával, alapítványt hoznak létre: The Pea Project — fiatal nőknek, akik a testük árán akarnak elfogadást.
A reakciók elsöprők voltak. A divatházak háborogtak. De a közönség?
Megértette.
Sőt, követte.
Egy hét alatt milliók írták ki a #nopea hashtaget – „Nincs borsó többé”.
De a történet még nem ért véget.
Egy este Luca későn tért haza a pékségből. A ház ajtaja nyitva volt.
A konyhában csak az asztalra tett üveg állt. A benne lévő borsószem eltűnt.
A pulton egy levél:
„Luca,
A borsó sosem volt a baj.
Csak emlékeztetett arra, hogy érzem a világot.
Most újra érzem.
De másoknak is segítenem kell.
Ha keresel, a következő városban találod a Pisello nevű kávézót.
Ott is lesz kenyér, és ott is lesz valaki, aki hisz abban, hogy a törékenység nem gyengeség, hanem út.– Camilla”
Luca kilépett a házból.
Az ég alján pirkadat derengett, a levegőben friss kenyér illata.
És valahol, a város másik végén, egy új pékség cégére gyúlt fel:
„A Hercegnő álma – borsó nélkül.”