78 éves vagyok. A férjemmel egy régi, de tágas házban élünk egy kis faluban, nem messze Larissától. Itt töltöttük az életünket, itt születtek az öt gyerekünk – három fiú és két lány. Mindenemet nekik adtam: erőt, egészséget, álmatlan éjszakákat. Fiatal koromban úgy éreztem, hogy a gyerekek a boldogság kulcsa, a nyugdíjas éveink támasza, az élet melege és értelme. De a sorsnak más tervei voltak, és most a szívem összetörik a magánytól.
A lányaimmal erős kapcsolatot ápolunk, mint egy láthatatlan fonál, ami az évek múlásával sem szakad el. Gyakran meglátogatnak, hoznak ajándékot, segítenek a házimunkában, elvisznek minket orvoshoz, amikor szükség van rá. Az ünnepek mindig tele vannak a jelenlétük melegével az asztal körül. Nevetünk, emlékezünk a múltra, megosztjuk az új híreket. Megértik, hogy mennyire nehéz lehet az öregség, és próbálnak örömet hozni a napjaimba. Gondoskodásuk olyan, mint egy fénysugár egy felhős napon.
De a fiúk… Olyanok, mint az idegenek. Mintha nem mi neveltük volna őket, mintha nem virrasztottunk volna mellettük éjszakánként. Elszigetelődtek, elvesztek a saját életükben. Megértem, hogy nekik is megvan a saját családjuk, munkájuk és gondjaik. De vajon ez mentség arra, hogy elfelejtsék az édesanyjukat? A telefonjaik ritkák, mint a hó júliusban. A születésnapok? Mintha számukra teher lenne. Néha azon gondolkodom, vajon emlékeznek-e még arra, hogy van édesanyjuk?
Nemrégiben, egy erős esőzés után, a plafonunk elkezdett csöpögni. A víz közvetlenül a nappaliba folyt, veszélyeztetve mindazt, amit évtizedek alatt összegyűjtöttünk a férjemmel. A férjem reménnyel a hangjában telefonált a fiainknak, segítséget kérve. És mi történt? Egyikük sem jött el. Az egyikük egyszerűen elkerülte: „Sok dolgom van.” A másik nem is vette fel a telefont. A harmadik megígérte, hogy segít, de soha nem jött el. Végül kénytelenek voltunk munkásokat hívni, és szinte az összes kis nyugdíjunkat rááldoztuk. A fiúk pedig még csak nem is érdeklődtek, hogy sikerült-e megoldanunk, hogy minden rendben ment-e.
Nem hibáztatom a menyeimet. Kedves, udvarias nőknek tűnnek.