Ez az este teljesen hétköznapinak indult.
Munka után beugrottam a boltba néhány alapvető dologért, még mindig az irodai ruhámban. Céltudatosan haladtam a sorok között, mígnem a gabonapelyhekhez érve megálltam – és egy pillanatra minden megváltozott.
Ott állt. Alex Morgan. A gimnáziumi szerelmem.
Mintha az idő alig hagyott volna nyomot rajta. Ugyanolyan magas volt, ugyanazzal az elragadó félmosollyal, de volt benne valami más. Érettebbnek tűnt, tapasztaltabbnak. Ahogy a tekintetünk találkozott, egy röpke pillanatra visszarepültünk a múltba, egy másik életbe, egy másik időbe.
– Lena? – kérdezte meglepetten.
– Alex – suttogtam, és hirtelen tudatosult bennem, milyen esetlenül állok ott, kezemben egy doboz gabonapehellyel.
Nevettünk. Az a régi, könnyed nevetés volt, mintha nem telt volna el tíz év. Beszélgetni kezdtünk, és néhány perc alatt újra úgy éreztük, mintha sosem szakadtunk volna el egymástól. Felidéztük a régi barátokat, a gimnáziumi éveket, és azokat az álmokat, amiket akkoriban még teljes szívvel hittünk.
De a múlt csak egy pillanatig tartott. A jelen gyorsan előtérbe került.
Alex hosszú évek után tért vissza a városba, miután külföldön dolgozott. Én mindig itt maradtam, de az életem teljesen másképp alakult, mint egykor elképzeltem.
Ahogy haladtunk a pénztár felé, egyikünk sem akarta, hogy véget érjen a beszélgetés. Ezért kockáztattunk.
Megbeszéltük, hogy beülünk egy kávéra a közeli kávézóba.
Az egy kávé vacsorává alakult. A vacsora pedig hosszú órákig tartó beszélgetéssé – elmaradt lehetőségekről, kimondatlan érzésekről.
Bevallottam neki, hogy mindig is vonzódtam hozzá, és legnagyobb meglepetésemre ő ugyanezt érezte.
Az élet teljesen más irányba sodort minket, de ahogy ott ültünk egymással szemben, valami megváltozott.
Talán most kaptunk még egy esélyt.
Egy mélyebb kapcsolat
Az elkövetkező hetekben egyre több időt töltöttünk együtt. Már nem csak a régi emlékekről beszéltünk – hanem egymásról, arról, akivé az évek során váltunk.
Alex mesélt az utazásairól, a külföldi éveiről, a magányos pillanatokról, amikor úgy érezte, valami hiányzik az életéből.
Én elmondtam neki a saját történetemet. Hogy itt maradtam, felépítettem egy stabil, mégis kiábrándító karriert, és hogy szinte teljesen lemondtam arról, hogy egyszer még igazán szerelmes lehetek.
Egyszerűbb volt csak előre menni, mint visszanézni és azon gondolkodni, mi lehetett volna.
Egyik este a folyóparton sétáltunk, amikor Alex hirtelen megállt.
– Lena – nézett rám komolyan. – Szoktál azon gondolkodni, mi lett volna, ha másképp döntünk?
Bólintottam.
– Mindig.
– Gyakran elképzeltem, mi történt volna, ha akkoriban randira hívlak – mondta halkan. – Talán sosem mentem volna el. Talán egészen más életünk lett volna.
Szavai mélyebben érintettek, mint vártam.
– De ha itt maradtál volna, talán nem tapasztalod meg mindazt, ami végül formált téged – feleltem.
Elmosolyodott. – És talán te sem tanultál volna meg ennyire erős lenni egyedül.
Néma csend telepedett ránk. De nem a kényelmetlen, hanem az a fajta, amikor nincs szükség szavakra.
Az élet pontosan oda vezetett minket, ahol lennünk kellett.
A múlt nem megbánásra való. Csak egy út, amely ide, ehhez a pillanathoz vezetett.
Évek óta először éreztem reményt a jövő iránt.
Nem csak azért, mert újra találkoztam Alexszel.
Hanem mert végre megértettem: az élet minden fordulata egy okkal történik.
Ez nem egy régi szerelem újraéledése volt.
Ez egy felismerés volt.
Hogy néha a legszebb dolgok akkor érkeznek, amikor a legkevésbé számítunk rájuk.