Amikor Polina telefonhívást kapott a jegyzőtől, aki közölte vele, hogy ő az egyedüli örököse egy többmilliós vagyonnak, eleinte azt hitte, hogy csak valami tréfa. Vagy téves hívás volt – bármi előfordulhat.
Polinának nem voltak közeli rokonai, csak egy távoli nagynéni Kazahsztánban, és talán egy bátyja is volt a nagymamának – de hogy él-e még, azt senki sem tudta. Polina szülei tizenkét éves korában meghaltak, és azóta a nagymamájával élt. Igazából már előtte is vele élt, csak most már volt saját szobája is. Ebben a szobában ült, amikor megcsörrent a telefon.
Ha a nagymama nem lett volna épp a szomszédos szobában, Polina talán tényleg megőrült volna a félelemtől, mert egy ismeretlen férfi bemutatkozott jegyzőként, és közömbösen közölte:
— A nagymamája elhunyt, és mivel végrendeletet nem találtunk, ön az egyedüli örökös.
De épp akkor a nagymama hangosan segítette a sorozat hősnőjét a döntésében, így Polina tréfásan válaszolt:
— Mi az, hogy örökös? Miért örökölök?
— A teljes listát személyesen ismertetem, Polina Lvovna — válaszolta a férfi.
Ha nem lett volna ez a „Polina Lvovna”, Polina biztosan letette volna a telefont. De honnan tudja a nevét? Mi van, ha átverés? Netán most valami hitelt akarnak rá ruházni?
— Nem kell semmi — mondta gyorsan. — Köszönöm, viszontlátásra!
— Ne siessen, Polina Lvovna! Ha el is akar mondani lemondani az örökségről, akkor is el kell jönnie és aláírnia a dokumentumokat. Mikor számíthatunk önre?
Polina úgy döntött, hogy később utánanéz az egész ügynek az interneten, de egyelőre beleegyezett:
— Rendben, hová kell mennem?
— Az örökség a Krasznodari területen található — válaszolta a férfi. — Elküldöm az összes elérhetőséget. Kérem, mondja meg az e-mail címét.
Polina automatikusan megadta az e-mail címét, a férfi udvariasan elköszönt, és letette.
„Ez biztosan csak egy tréfa” — gondolta Polina.
De pár óra múlva egy hivatalos e-mail érkezett, benne a címekkel és kapcsolattartókkal. Kérték, hogy közölje a repülőjegy dátumát és járatát, és ígérték, hogy várni fogják a repülőtéren.
„Micsoda ostobaság!” — gondolta Polina, és elhatározta, hogy majd elmeséli a nagymamának, hogy jót nevessenek rajta. De ekkor a nagymama hirtelen elsápadt és a szívére kapott.
— Nagymama! — riadt meg Polina, és elkezdte keresni a gyógyszereket a táskájában. — Mi történt veled?
A nagymama köhögött, majd nehezen mondta:
— Hát persze… Gondolták, hogy neked kell örökölnöd…
— Ki gondolta? Mi örökség?
A nagymama intett, hogy várjon, majd, miután ivott egy pohár vizet, lassan elmondta:
— Az apád rokonai… Ő nem szeretett róluk beszélni, de egyszer elmondta, hogy a nagyapja helikopterbalesetben meghalt, a tévében is szerepelt. Akkor ő elmondta, hogy gazdag családból származik, de azok elutasították őt, és megfosztották a vagyonuktól. Miért, azt nem tudom. Amikor a szüleid meghaltak, írtam nekik… Hátha segítenek, talán magukhoz vesznek…
Polina dühösen emelte fel a hangját a nagymamával:
— Te komolyan azt gondoltad, hogy engem „elpasszolsz” nekik?
— Polina, mit beszélsz? Ilyet nem mondtam! Ők gazdagok, és te ott mindent elérhetnél… Mit tudok én neked adni? Most meg itt ülök, — és a kerekesszékre mutatott, — csak rajtad lógok.
Polina odament hozzá és szorosan megölelte:
— Nagymama, hát mit mondasz? Te vagy a legjobb!
A nagymama könnyekkel a szemében nézett rá és halkan mondta:
— Lehet, hogy a legjobb, de nem vagyok gazdag. Az a nő, aki meghalt, nézd, mit hagyott neked.
— Nem hagyott semmit! — mondta Polina. — Azt mondta, hogy nem találtak végrendeletet. Ennyi.
— Hogy lehet ez? — kérdezte a nagymama. — Nem történhet ilyesmi ilyen családokban?
Polina csak megvonta a vállát:
— Nem tudom… Báb, talán ez csak egy trükk?
— Dehogy trükk! Muszáj menned, Polina. Nem szabad lemondani a pénzről.
— De én lemondok! — válaszolta Polina határozottan. — És különben is, hogy hagyhatnálak téged egyedül? Az iskola is hamarosan kezdődik, nekem először lesz osztályfőnöki munkám!
A nagymama csak sóhajtott, de nem szólt többet.
Polina próbálta kizárni a gondolatot, de nem tudta. Hogyan lehet, hogy azok, akiknek az egyetlen fiuk meghalt, még a lányukat sem akarták meglátogatni, és nem próbáltak neki segíteni? Nem bírta megállni, hogy elmondja a barátnőjének, Olgának, akivel még a pedagógiai főiskolán ismerkedett meg, és aki most a történelmet tanította a suliban.
— Miért is nem veszel jegyet és mész? — mondta Olga, miután meghallgatta a történetet. — Ha már magadért nem gondolsz, a nagymamára gondolj! Láttad, milyen körülmények között él? Emlékszel, hogy a dokik azt mondták, csak egy műtét segítene? Most itt az esély, hogy megsegítheted!
— Olga, de mikor volt ez? Már késő a műtétre.
— Tényleg biztos vagy benne? Lehet, hogy külföldön csinálnak ilyet, ott csodák történnek! Ő még fiatal, csak 65 éves!
— Hát, igaz… Azt hiszem, még nem késő segíteni…
Polina elgondolkodott, majd ránézett Olgára.
— Azt hiszem, igazad van…