A Thorne-birtok hajnalban mindig úgy festett, mint egy alvó szörnyeteg.
A márványfalak vakítóan fehérek voltak, a tükrök mindent visszavertek – a hideget is, a fényt is, a félelmet is.
Én pedig a gyomromban növekvő élettel együtt éltem ott, mint egy rab, aki már a szökését tervezi.
Nyolc hónapos terhes voltam, mikor meghallottam őket.
Julian, a férjem, és az anyja, Genevieve Thorne.
Ketten, egymásnak háttal, a könyvtárban.
A hangjuk csupán foszlányokban jutott el hozzám, de elég volt.
„Az altatás alatt semmit sem fog érezni.”
„Tudja, hogy komplikált szülése volt, ennyi elég lesz.”
„A fiú marad, az anya távozik.”
Nem „a fiam”.
Nem „az unokám”.
Csak: az örökös.
Abban a pillanatban minden értelmet nyert.
Julian hirtelen gyengédsége, az orvosi vizsgálatok, amiket állítólag „a legjobb” szakemberek végeztek – mind az ő emberei voltak.
Nem sírtam.
A sírás luxus volt.
Csak egy szó visszhangzott bennem: menekülés.
A szobámba visszalopódzva láttam, ahogy a tükörképem megremeg.
Sápadt arcom alatt megmozdult a hasam.
– Minden rendben lesz – suttogtam. – Csak kibírjuk a mai napot.
Az éjjel Julian mélyen aludt.
Halkan, de határozottan kinyitottam a dolgozószobája mögött rejtőző széfet.
A kódot tudtam: az esküvőnk napja, amit ő maga gőgösen „az élet legbiztosabb zálogának” nevezett.
A széf halkan engedett.
A „vészhelyzeti” táska ott lapult, ahogy reméltem.
Benne készpénz, kulcsok, és négy útlevél.
Az első három mind hamis néven készült Julian számára.
A negyedik viszont más volt.
Anna Fischer.
Egy női név. Egy kanadai állampolgár.
A fényképen… én voltam.
A mellkasom összeszorult.
A fotó egy éve készülhetett, még mielőtt teherbe estem volna.
A háttérben – Thorne-birtok.
Julian sosem beszélt Kanadáról.
De Genevieve egyszer elejtett egy megjegyzést: „A birodalmakat sosem egy országban építik.”
Másnap hajnalban hívtam az egyetlen embert, akiben még bíztam.
Apámat.
Egykori hírszerző volt – most egy poros vidéki házban élt, messze tőlem.
Tizenhárom éve nem beszéltünk.
A vonal túloldalán csend volt, majd egy mély, rekedt hang.
– Sarah.
– Segítened kell. El akarják venni a fiamat.
– Tudom – mondta.
– Tudod?
– Julian Thorne nemcsak üzletember. Hosszú ideje követem a mozgásait. A Thorne Biotech alatt genetikai kutatások futnak – illegális mintákkal.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Genetikai kutatások?
– Donorsejtek, béranyák, mesterséges terhességek… Hogy is mondjam finoman? – apám elhallgatott egy pillanatra. – Lehet, hogy nem csak az unokáját akarják. Hanem téged is.
Aznap éjjel megpróbáltam elmenekülni.
A sofőrt lefizettem, és az egyik hátsó kijáraton át akartam kimenni.
De a birtok, mint egy élő organizmus, érzékelte a szándékomat.
A kapunál már várt egy biztonsági őr.
– Asszonyom – vigyorgott –, a férje tegnap este megvette a légitársaságot.
A hangja hidegen csengett. – Már várja önt.
Elvettem tőle a jegyet, és csak ennyit mondtam:
– Akkor várjon még egy kicsit.
Ekkor lépett elő a sötétből egy ismerős alak.
Apám.
Szürke kabátban, kemény tekintettel.
A biztonsági őr hirtelen összeesett, hangtalanul.
– Még mindig tudok pár trükköt – morogta apám. – Siessünk.
A Thorne magángép a kifutón állt.
A pilóta kabátjában ott díszelgett a Thorne embléma.
Ahogy közelebb értünk, apám halkan szólt:
– Nem szállunk fel. Csak bejutunk. Ott van, ami kell.
Bent, a fedélzeti bár mögött, egy rejtett panelt nyitott ki.
Egy mappát vett elő.
A borítón: FISCHER PROJECT.
Kinyitottam.
Belül: laborriportok, DNS-azonosítók, szerződések.
A nevek:
– Julian Thorne
– Genevieve Thorne
– Sarah Thorne (korábban Fischer)
Az utolsó oldalra ránézve megfagyott a vérem.
„Alany #04 – a reprodukciós program sikeres. Az anya: mesterséges emlékminták beültetve. Az alany hiszi, hogy természetes terhességből származik.”
– Ez… ez nem lehet igaz… – suttogtam.
Apám arca komor volt.
– Tudtam, hogy valamit tettek veled. A memóriád manipulált. Nem emlékszel, de két éve eltűntél három hónapra. Akkor vettek „gondozásba”.
– A babám…
– Genetikai kódját ők tervezték.
A világ megingott körülöttem.
A testemben lüktető élet már nem tűnt az enyémnek.
A pilótafülke felől lépések közeledtek.
Julian lépett be.
Nyugodt, tökéletes mosollyal, mintha csak egy megbeszélésre érkezne.
– Tudtam, hogy megtalálod a mappát – mondta. – Mindenkinek kell egy cél. A tied az volt, hogy kihordd, amit nem tudtunk máshogy.
Apám fegyvert rántott.
– Egy lépést sem, Thorne!
Julian csak nevetett.
– Maga is része volt, Fischer. Maga vitte a programot, mielőtt elárult minket.
Apám keze megremegett.
– Hazudik.
Julian szeme hidegen csillogott.
– Valóban? Kérdezze meg a lányát, honnan ismeri a „Sigma” jelszót.
A szó, mint villám, hasított belém.
A fejembe lüktető képek törtek: labor, orvosok, aláírások, fecskendők. Egy nő a tükörben – én –, ahogy aláírok egy papírt: „Kísérleti alany – reprodukciós program”.
Minden emlék visszazuhant.
– Te… megfogantattál engem a saját mintádból… – suttogtam. – Én… én a saját másolatomat hordom.
Julian bólintott.
– Tökéletes örökös. A Thorne-vér és a Fischer-intelligencia.
Apám a ravaszra tette az ujját, de Julian gyorsabb volt.
Egy lövés – apám hátraesett, melléből vér buggyant.
– Mindig útban volt, öregem – mondta Julian, és rám nézett. – De te… te maradsz.
Ekkor a gép motorja felbőgött.
Genevieve lépett elő a hátsó kabinból, hófehéren, mint mindig.
– Készen áll a szülésre – mondta hidegen. – Dr. Marcus vár.
De valami megváltozott bennem.
Ahogy a fájdalom a hasamba nyilallt, tudtam, hogy a pillanat most jött el.
Apám keze még mozdult – a pisztolyt felém csúsztatta.
– Fuss… – suttogta.
Julian rám rontott, de én a fegyverrel a fedélzeti üvegfalra lőttem.
A robbanás ereje kiszakította a levegőt a kabinból.
A gép megingott.
Genevieve sikoltott.
Julian elvesztette az egyensúlyát.
A szél ordított, a hideg levegő beözönlött, én pedig – ösztönösen – kiugrottam a gépből a kifutó melletti tóba.
Három nappal később egy ismeretlen házban ébredtem.
A hasam bekötve, az oldalamon egy vágás.
Az ágy mellett egy kis bölcső.
Benne a fiam. Él. Lélegzik.
Egy cetli a párnán:
„A világ most azt hiszi, mindketten meghaltatok. Őt neveljed. Szabadon. – Apád.”
A tükörben megláttam az arcom.
Sápadt voltam, de erős.
És a gyermekem – akárki is tervezte – rám mosolygott.
A háttérben a tévében hír futott:
„Thorne Biotech – titokzatos robbanás a magángépen. Julian és Genevieve Thorne eltűntek.”
Én csak elmosolyodtam.
Már nem Sarah Thorne voltam.
A kanadai útlevelet elővettem.
Anna Fischer.
És tudtam, hogy most először valóban én vagyok.