Svetlána döntése
Svetlána csöndesen, lesütött tekintettel érkezett be az irodába azon a reggelen. A többiek már tudták – előző nap hivatalossá vált a válás. Tíz év házasság után minden végérvényesen lezárult. Nem volt már „mi”, csak egyedülálló anya lett két fiúval és egy széttört szívvel.
A kolléganői igyekeztek körülötte védőburkot fonni – szavakkal, meleg pillantásokkal.
– Drága Sveti, ne hagyd, hogy ez eltiporjon – próbálta biztatni Júlia, aki maga is öt éve vált el. – Erős vagy. A fiaidnak szükségük van rád. És hidd el, egy nap még megbánja az egészet. Csak ne hagyd el magad!
– Így van – vágott közbe Olga is. – A férfiak, ha látják, hogy szenvedsz, megelégedéssel dőlnek hátra. De ha látják, hogy boldog vagy, az bántja őket! Emeld fel a fejed, virágozz, és majd nézd, ahogy dühöng!
Svetlána bólintott, de közben magában más járt: „Nekik könnyű mondani. Nekem meg két gyerek egyetlen fizetésből, és a fiúk még mindig istenítik az apjukat…”
Viktorral egy évtizedet éltek együtt. Aztán egy este, mintha csak az időjárásról beszélne, a férfi közölte:
– Elmegyek. Van más. Már nem szeretlek. Ennyi volt.
– Fiatalabb, ugye? – kérdezte halkan, miközben a könnyeit próbálta lenyelni.
– Nem. Egy nő. Két gyereke van.
– A saját fiaidat elhagyod, hogy idegeneket nevelj? Ne is próbálkozz visszajönni. Elárultál minket.
Amikor Viktor becsapta az ajtót, Svetlána térdre rogyott, és úgy zokogott, mintha maga az egész élet fájna benne. Később, mikor már képes volt gondolkodni, újra meg újra csak egy kérdés visszhangzott benne: „Az a nő is anya… hogy képes volt beleállni ebbe?”
A fiúk eleinte boldogan szaladtak az apjukhoz, ha véletlenül meglátták az utcán. Este az ablaknál lesték, hátha jön. Svetlána könyörgött nekik, hogy feküdjenek le, de közben úgy érezte, a szíve minden este darabokra szakad.
Végül másnap felhívta Viktort:
– Nézd, már nem vagyunk együtt, ezt elfogadtam. De a gyerekek… ők még mindig várnak rád. Legalább sétálj velük néha!
A válasz csak a némaság volt – majd a vonal megszakadt. Akkor értette meg igazán: a fiúk sem kellenek neki.
Az idő múlásával a gyerekek is elkezdtek felejteni. Ha meglátták az apjukat, már nem futottak oda. Csak elmentek mellette, mintha nem is ismerték volna. Svetlána pedig próbálta betölteni az űrt. Játszótér, mozi, otthoni pelmenyikészítés. Néha inkább kis figurákat gyúrtak a tésztából, és utána nevettek, mikor a fazékból próbálták kihalászni a saját műalkotásaikat.
Egy havas téli napon, ahogy kilépett a házból, megcsúszott és elesett. Egy autó fékezett, majd egy férfi ugrott ki belőle, hogy felsegítse.
– Minden rendben? – kérdezte, miközben összeszedte a szétszóródott csomagokat.
– Köszönöm, csak megcsúsztam. Itt lakom, már mindjárt otthon vagyok – felelte zavartan.
– Artjom vagyok – nyújtotta a kezét. – Ha bármiben segíthetek, csak szóljon.
Két nappal később Artjom ott állt a ház előtt egy csokor kamillával.
– Semmi különös – mosolygott. – Csak az illata magára emlékeztetett.
Beszélgetni kezdtek. Artjom meghívta egy kávéra, de Svetlána elmosolyodva rázta meg a fejét:
– A fiaim várnak. De talán holnap?
Másnap, mikor leültek egymással szemben, Artjom elmesélte, hogy hat éve egy havas úton elvesztette a feleségét és a gyerekeit.
– Épp vidékről tartottak hazafelé… – a hangja megremegett. – Azóta egyedül vagyok.
Svetlána csak suttogva válaszolt:
– Azt hittem, az én fájdalmam elviselhetetlen… De most már tudom, nem vagyok egyedül.
Ettől kezdve Artjom egyre többször jelent meg náluk. Segített a leckékben, megjavította a bicikliket, és elvitte a fiúkat horgászni. Hónapok teltek el, és egy este, amikor a házban csend volt, Artjom elővette egy kis dobozt.
– Leszel a feleségem?
Svetlána nem gondolkodott. Csak annyit mondott:
– Igen.
Évek múltán, egy tavaszi délután megcsörrent a telefon. Viktor volt az.
– Vissza akarok jönni. Hibáztam. Kérlek…
Svetlána elmosolyodott.
– Túl későn hívtál. Most van igazi családunk. A gyerekeink Artjomot hívják apának. Rád már nincs szükségünk.
Letette a telefont, és kinézett az ablakon. Artjom épp a nagyobbik fiának tanította meg, hogyan kell nyakkendőt kötni az iskolai ünnepségre.
A kolléganőinek igaza volt. A volt férjek mindig visszanéznek – de az ember szíve már rég máshol dobog.