„Te vagy az anyám…” – Egy üzletember döbbenetes felfedezése, ami mindent megváltoztatott
A nevem Steve. Sikeres vállalkozó vagyok, komoly céget vezetek, a napjaim precízen megtervezettek. Azt hittem, már semmi nem tud meglepni… egészen addig a napig, amikor egy egyszerű takarítónő belépett az irodámba, és vele együtt felborult az egész világom.
Egy reggel a szokásos rutin szerint az éves pénzügyi jelentéseket böngésztem, amikor nyílt az ajtó. Egy ötvenes éveiben járó nő lépett be tisztítószerekkel a kezében.
– „Ne haragudjon, uram… nem szeretnék zavarni. Néhány perc, és felmosok” – mondta halkan. Felnéztem, és valami furcsa érzés futott végig rajtam. Az arca… az arca kísértetiesen emlékeztetett valakire, akit rég elveszítettem.
– „Ez… ez nem lehet igaz” – suttogtam döbbenten. – „Kérem, jöjjön csak nyugodtan.”
Miközben áthaladt az irodán, próbáltam nem bámulni, de nem tudtam levenni róla a szemem. Megszólítottam:
– „Azt hiszem, még nem láttalak korábban… de az arcod… valahogy túl ismerős.”
A nő halványan elmosolyodott.
– „Laura vagyok, uram. Csak nemrég kezdtem itt. Talán láttak már valahol a városban – két hete költöztem ide.”
– „Steve. Örvendek.” – nyújtottam kezet, miközben egyre furcsább érzés motoszkált bennem. – „Nem tudom megmagyarázni… de amikor rád nézek, olyan, mintha valami mélyen bennem megmozdulna.”
Zavartam kortyoltam a kávémból, de olyan ügyetlen voltam, hogy kilöttyintettem az egész italt – egyenesen a laptopomra.
– „Jaj, ne aggódjon, gyorsan rendbe hozom!” – mondta Laura, és odasietett az íróasztalomhoz. Ahogy felhúzta az ingujját, hogy letörölje a laptopot, megláttam egy ovális heget a bal alkarján.
– „Ez a heg… honnan van?” – kérdeztem sápadtan.
Laura zavartan elmosolyodott.
– „Furcsán hangzik, de nem tudom. Több mint húsz éve nincs emlékem semmiről. Az orvosok szerint amnéziám volt. Még a saját nevemet sem ismertem, a ‘Laura’ nevet is egy plakátról vettem. A hegről sincs semmi emlékem.”
Ekkor már a szívem hevesen dobogott. A nő nemcsak úgy nézett ki, mint az anyám… ugyanazon a helyen volt ugyanaz a heg, amit gyerekként láttam a fotókon.
– „Laura… ez hihetetlenül hangzik, de te pontosan úgy nézel ki, mint az anyám. Ő 28 éve halt meg… legalábbis apám ezt mondta. De ő is pont ilyen heget viselt…”
Laura döbbenten nézett rám. – „Azt mondod… hogy hasonlítok az anyádra? Ez… hátborzongató.”
– „Tudom, őrült ötlet, de hajlandó lennél elvégezni egy szülő-gyermek DNS-tesztet?” – kérdeztem, alig hallhatóan. – „Valami nincs rendben. Egyszerűen muszáj tudnom…”
Laura csendben bólintott. Látszott rajta, hogy benne is hasonló vihar dúl.
Útközben a kórházba egyikünk sem szólt egy szót sem. A levegő sűrű volt, mintha a múlt árnyai követtek volna bennünket. Amikor beértünk, azonnal kértük a tesztet. A mintavétel után leültünk, és megkérdeztem:
– „Laura… emlékszel valamire a múltadból?”
– „Egyetlen képet őrzök… egy erdő. Egy favágó talált rám a folyóparton, eszméletlenül. Kórházba kerültem, és onnantól kezdve… új élet kezdődött számomra, emlékek nélkül.”
Ekkor megérkezett az ápolónő az eredménnyel. Átvettük a borítékot, és remegő kézzel kinyitottam.
– „A szülői kapcsolat valószínűsége… 99,99%” – olvastam hangosan. „Ez azt jelenti… hogy te vagy az anyám!”
Laura szinte összeesett, én pedig könnyek között öleltem át.
– „Te vagy az anyám… tényleg te vagy!”
Nem tudom, hogy az élet miért választotta ezt az elképesztő, fájdalmas és gyönyörű utat a viszontlátásra. De az biztos, hogy most már nem engedem el őt soha többé.