Nem Tudsz Sem Járni! A Férfi Gúnyosan Állt a Felesége És a Terhes Szeretője Mellett
„Nem is tudsz járni!” – csúfolódott a férfi, magabiztosan lefelé nézve rá, szavai szikráztak a gúnnyal.
„Miért vagy itt? Nem érted? Az életed véget ért. Én… új életet kezdtem.”
„Dramatikus, irodalmi vagy filmes stílusban írjam át?”
„Végre, valami helyes!”
Elena nem válaszolt. Csak bámulta őket. Mindkettőjüket.
Ő: nyugtalan, izzadt, ingnyakában görcsösen görbült, akár a lelkiismerete.
Ő: tökéletes, nyugodt, egy halottas, lelkétől megfosztott kórházi váró rideg csöndje.
„Szóval… miért vagy itt?” – kérdezte végül Elena halkan, hangja érzelemmentes, egy pulzus nélküli EKG-hoz hasonlóan egyenes.
„Jobb, ha ezt tőlem hallod meg először… mielőtt mástól értesülsz. Elköltözünk. Az apartmanba. A te lakásodba. Legalábbis az apartman valaha a miénk volt, de én már nem… ” – tágas mozdulattal intett a lábai felé, mintha ez mindent megmagyarázna.
Elena előhúzott egy vékony iratgyűjtőt az asztalról, türelmesen várva erre a pillanatra.
„Itt van.” – mondta nyugodtan, átadva neki a fájlt. „Minden benne van.”
Végrendelet.
Tulajdonjog átruházása.
Új kezdet feltételei.
„Én… végeztem.”
„Eladod a házat?” – kérdezte zavartan a férfi.
„Csak így?” – lépett közelebb a háznagynén, de nem tett további lépést.
„Igen. A ház az övé. Nekem más dolgaim vannak.”
Nevetett, de az arrogancia hamar megtört, és félelmet váltott fel.
„Más dolgaid? Te? Amúgy sem tudsz járni!”
Elena lehunyta a szemét. Csak egy pillanatra.
Amikor újra kinyitotta, tekintete határozott és nyugodt volt. Nem harag, hanem a könyörtelen igazság.
Lassan lehúzta a takarót a térdeiről, elengedte a sétabotot, és felült.
Első lépés.
Második lépés.
A lépései halkak voltak, ám súlyosabbak minden addigi beszédnél.
Ő megdermedt, a másik nő szája tátva maradt a döbbenettől.
„Nem életfogytiglant kaptam, hanem balesetet.” – mondta Elena nyugodtan, lassan haladva.
„De már nem számít.”
„Hogyan mondhatod ezt?” – dadogott a férfi.
„De az orvosok… azt mondtad…”
„Te tudod, mi a legjobb neked. Én időre meg pihenésre van szükségem, és arra, hogy távol tartsam magam tőled. És ezt adtad meg nekem akaratlanul.”
Az ajtóhoz sétált, mielőtt távozott volna, még egyszer visszafordult.
Hangja tiszta és határozott volt, akár egy harangcsengés a csendben:
„Te elvetted az otthonomat, én pedig elvettem a szabadságodat.”
„Mi?” – kiáltott rémülten a szeretője.
„Mit értesz ez alatt?” – kérdezte a férfi, hangja remegett.
Elena kínosan mosolygott.
„Az iratot alaposan olvasd el. Különösen az utolsó oldalt.”
Majd kilépett a szobából, lassú, de határozott léptekkel.
A mögötte hagyott csend nem eredt csupán némaságba; inkább robbanásszerűvé vált a fejükben.
A férfi remegő kézzel nyitotta ki a fájlt. Oldalt fordított. Majd még egyet. Amikor a végére ért, az arca sápadt lett.
Szája mozogni próbált, de szó nem jött ki.
Az utolsó bekezdés így szólt:
„A melléklet feltételei szerint a tulajdonjog átruházása csak akkor lép hatályba, ha az új tulajdonos egyedül vállalja egy hűtlenségből született gyermek gondozását.”
Felnézett, és találkozott a nő szemével.
„Te… nem mondtad, hogy van gyerek.”
Ő lehunyta a szemét, és nyelt egyet.
„Mert…” – suttogta –, „nem a tiéd.”
Egyetlen hang hasított a levegőbe.
Elena sétabotjának száraz, egyenletes kopogása távolodott.
Fontos megjegyzés: Az igaz történet megmutatja, hogy a látszólagos gyengeség és sérülékenység mögött akár meglepő erő is lakozhat.
Ebben a helyzetben nem a testi képességek jelentették a valódi hatalmat, hanem az elszántság, a stratégiai gondolkodás és az önállóság. Elena bizonyította, hogy még a legnehezebb körülmények között is képes újraállni a saját lábára, szimbolikusan és szó szerint is.
A cselekmény tanulsága: nem szabad senkit sem alábecsülni.
Az élettörténetek mögött gyakran rejtett erő lakozik.
A döntések következményeit csak az idő tudja igazán megmutatni.
Mindebből láthatjuk, hogy az igazi szabadság gyakran a legváratlanabb formában nyilvánul meg, és azok az emberek, akiktől elsőre talán semmit sem várnánk, képesek lehetnek meghatározó fordulatokat hozni életükben és mások életében is.