„Túl késő, fiam…”
– Fiam, még most gondold át, amíg lehet! Az a gyerek egyáltalán nem hasonlít rád! A Lenke biztos visszament ahhoz a nyomorult exéhez, és most téged csap be! Hidd el nekem, én tudom, miről beszélek! – Anya, kérlek, hagyd már abba! Dömike az én fiam! Ne keverd mindig a dolgokat… Most megyek.
Alex egész életében csak az anyjára számíthatott. Galina egyedül nevelte fel, és mindent megtett, hogy a fia boldog és sikeres legyen. Alex sosem volt problémás: szófogadó gyerek volt, jól tanult, és végül mérnök lett, pont ahogy az anyja mindig álmodta. Amikor felnőtt, Galina úgy érezte, eljött az idő, hogy Alexnek saját családja legyen – természetesen az ő elképzelései szerint.
Így „véletlenül” bemutatta a fiának Marikát, Antónia barátnője lányát, aki épp eladósorba került. Alex próbált vele randizni, de nem volt szikra köztük. Rövid, erőltetett hónapok után szétmentek.
Aztán jött Elena. Egyszerűen csak megtörtént: egy találkozás, egy beszélgetés… aztán egy életre szóló kötődés. Három hónap után összeházasodtak, Galina legnagyobb bosszúságára. Hamarosan megszületett kisfiuk, Dömötör. Alex boldog volt – legalábbis egy ideig. Anyja viszont sosem fogadta el Elenát.
Minden alkalmat megragadott, hogy beszóljon: – Nézd már, az inged hogy néz ki! Ez se tud normálisan mosni! – Anya, csak összegyűrődött… – A feleséged biztos nem is főz rád. Gyere, egyél nálam valami rendeset! – Elena kiválóan főz, anya. – Ugyan már! Még a mirelit fasírt is jobb, mint amit ő csinál. Bezzeg Marika… Cukrásztanfolyamra jár. Ő lenne neked való!
Alex próbált nem figyelni rá. Nem mondta el Elenának, mit hall otthon. De Galina nem nyugodott. Egy nap megint kiejtett egy mérgezett mondatot:
– Amíg te itt vagy, Lenke bizonyára már Károly karjaiban pihen. Tudom ám, ki volt előtted… És az a kisfiú? Károly egy az egyben! És te eteted!
Alex feldúltan ment haza. Dömike boldogan szaladt elé: – Apa! Képzeld, Károly bácsi vett nekem csokit a játszótéren!
Alex megdermedt. Károly? Csoki? Játszótér?
Este feszülten kérdezte meg Elenát: – Miért találkoztál az exeddel? – Mi? Miről beszélsz? Csak véletlenül futottunk össze, elkísért minket. – Miért kíséri haza a feleségemet?! Lehet, hogy Dömike… nem is az én fiam?!
Ezzel meg is tört a csendes boldogság. Veszekedtek. Először, de nem utoljára. Az otthonukban a szeretet helyét a bizalmatlanság váltotta fel. Elena nem bírta sokáig – összecsomagolt, és a gyerekkel visszaköltözött a szüleihez. Később hivatalosan is elváltak. Alex, bár biztos volt benne, hogy nem ő az apa, gyerektartást fizetett. A bíróságot kerülte. Csak a csendet akarta.
Galina végre fellélegzett. Most már újra Marikát lökhette fia karjaiba. És sikerrel is járt.
Alex elvette Marikát. De az esküvő után minden megváltozott.
– Nézd meg Irén férjét! Még egy bundát vett neki. Mi meg ezzel a vacakkal járunk! Szégyen! – mondta Marika szinte minden nap.
Alex két helyen dolgozott, hogy felesége igényeit kielégítse. Marika gyereket nem akart: – Előbb magamért akarok élni! – jelentette ki.
Galina próbált közbelépni, de Marika gyorsan lehűtötte.
Tizenöt év telt el így. Fáradtság, kiégés, magányos éjszakák. Aztán jött a hívás: Galina stroke-ot kapott.
Alex haza akarta vinni, gondozni. – Ne is álmodj róla! – kiáltott Marika. – Én nem fogok öregasszonyokat pesztrálni! Tedd be otthonba!
Így került Galina idősek otthonába. Egy hónappal később meghalt. Alex hazautazott a temetésre, és váratlanul ért haza. Nem szólt előre. Kulccsal nyitott ajtót – és Marikát a szomszéddal találta. Nem szólt semmit. Csak csomagolt, és elköltözött.
Anyja üres lakásában ült napokig. Gondolkodott. Hol rontotta el? Miért hallgatott Galinára? Az élete elszaladt. Család sehol, gyerek sehol. Minden, amit vett, másé lett. Eszébe jutott Dömike. Már felnőtt lehet. Vajon milyen most?
Másnap Alex vonatra ült, és elutazott Elena városába. A ház ugyanott állt. Csengetett – semmi. Várt. Aztán meglátta… Egy fiú közeledett. Arcvonásai ismerősek voltak. Tükör volt, húsz évvel fiatalabb tükör.
– Domi… Te vagy az… Fiam… – Maga? Mit akar? – Domi… Felnőttél… Istenem… Ugyanolyan vagy, mint én… Hol van anyukád? – Tíz éve meghalt. Autóbaleset. – És te? Egyedül vagy? – A nagymamámmal élek. És nincs szükségem semmire.
Alex próbált beszélni, de Dömötör nem várta meg. Bement, és becsukta az ajtót.
– Fiam! Kérlek, hallgass meg! Én vagyok az apád!
Alex még sokáig ott állt a zárt ajtó előtt. Szeméből lassan kibuggyantak a könnyek. Vagy talán csak az eső esett?
Többször is visszatért, próbált magyarázni, bocsánatot kérni, de Dömötör soha nem engedett közel magához. Az apja túl későn jött vissza az életébe.
És voltak sebek, amik már nem gyógyulnak be.