Linda nyugodtan ült a kanapé szélén a félhomályos nappaliban, miközben a mosógép halk zúgása töltötte be a csendet a fal mögül. Az este végtelennek tűnt, mint annyi más az elmúlt két év során. Dávid még mindig nem sietett haza. Linda jól ismerte a forgatókönyvet: hamarosan belép anélkül, hogy ránézne, ledobja az aktatáskáját az ajtó mellett, és egyenesen a fürdő felé veszi az irányt. Csendben vacsoráznak majd, ha egyáltalán eszik. Ha Linda megpróbál beszélgetni, fáradtan azt válaszolja: „Most nem, majd később.”
Régebben minden más volt. Amikor összeköltöztek, késő estig a konyhában beszélgettek, vitáztak filmekről, és közösen tervezték a világ körüli utazásokat. Dávid mindig észrevette Linda apró változásait, új ruháit, a hajviseletét, és hangja tele volt élettel – nem volt fáradt vagy ingerült. Most azonban a csend uralkodott otthonukban, még akkor is, ha halk zene szólt a háttérben.
A zár kattanásának hangja szakította félbe a gondolatait, majd lépteket hallott a folyosón.
„– Még mindig a sötétben ülsz?” – kérdezte Dávid nyugodt, érzelemmentes hangon.
„– Gondolkodtam” – válaszolta ő.
Nem kérdezte meg, min töprengett. Levette a cipőjét és kabátját, majd átsétált a hálószobába. A fürdőből csobogó víz hangja hallatszott.
Linda lehunyta a szemét, már képzelte magában azt az ingerült arcot, amit vágna, ha megkérdezné, milyen volt a napja. Évek óta nem érdekelte, hogy neki milyen volt a napja. Ami egykor szeretetteljes elfogadás volt, az mára bosszúsággá változott. Linda már nem felelt meg annak a képnek, amit Dávid egy „sikeres férfi feleségéről” elképzelt.
Felállt, és a konyha felé indult. Felkapcsolta a lámpát, de a vacsorát a hűtőben hagyta, nem vette elő.
„– Holnap vacsora lesz a szüleimnél” – lépett be Dávid a konyhába, miközben ingje ujját begombolta. „Anyám kérte, hogy ne vedd fel azt a…” – intett egyet a régi kardigánja felé – „…te érted, mit jelent ez.”
Linda ráemelte a tekintetét.
„– Mi az, hogy?”
„– Olyan, mintha azt üzened, nem tudok normális ruhát venni neked.”
Hónapok óta először támadt kedve valami éleset mondani, valami bökőt, de a szavak elakadtak a torkán. Csak bólintott.
„– Rendben.”
Dávid elégedetten bólintott, kivett egy üveg vizet a hűtőből, majd eltűnt a hálószobában.
Linda ott maradt, érezve, ahogy egy tompa feszültség terjed szét benne.
Másnap reggel együtt indultak munkába. A liftben Dávid a telefonját nyomkodta, céges levelekre válaszolt, míg Linda a tükörben látta visszatükröződni. Évek óta nem frissítette ruhatárát – nem azért, mert nem engedhette meg magának, hanem mert nem látta értelmét. A kényelmes, praktikus ruhák megfeleltek neki. Azonban ezen a reggelen, a tegnapi beszélgetés emlékére, elővett egy régen nem hordott ruhát a szekrény mélyéről. Egy pillanatra megszelídült Dávid arca, mintha tetszene neki, de semmit sem szólt.
Az autóhoz érve Dávid így szólt: „– Hadd vigyelek el.”
„– Inkább metrózom.”
Felnézett, meglepődve.
„– Pedig utálod a metrót.”
„– Csak sétálni szeretnék ma.”
Nem vitatkozott tovább.
Aznap este megérkeztek Dávid szüleihez. Egy tágas, fényűző nappali fogadta őket, drága függönyökkel és Dávid gyerekkorától napjainkig készült képeivel a falakon. Minden fotón határozottnak, sikeresnek tűnt. Linda azonban sehol nem szerepelt.
„– Ó, Linda, végre valami rendes ruhát vettél fel!” – jegyezte meg anyósa vékony mosollyal.
Linda hallgatott.
A vacsora a férfi üzleti sikereiről szólt. Linda idegennek érezte magát, vendégként, akit udvariasságból hívtak meg.
„– Linda, még mindig abban a kis irodában dolgozol?” – kérdezte Dávid nővére, miközben töltötte a bort.
„– Igen.”
„– Nem lenne itt az ideje, hogy egy igazi céghez csatlakozz? Egy olyan férj mellett, mint Dávid, nem kellene minden fillért számolni” – mondta lenézően.
Linda lopva Dávidra pillantott, hátha megvédi, de ő rá sem nézett.
„– Szeretem ott a munkámat.”
A nővére vállat vont.
„– Nos, ha beéred ezzel…”
Linda hallgatott, de a szavak égették belülről.
Aztán elhangzott a végzetes mondat.
Dávid, mintha csak lazán beszélne, félmosollyal mondta:
„– Nekem csak egy semmit jelentesz.”
A terem csendbe borult, de senkit sem lepett meg ez a kijelentés. Linda megdermedt, szíve vadul dobogott. Szavai üresen csengtek a fejében, mégis döbbenetesek voltak. Körbenézett, nem értette, hogyan maradhat mindenki ilyen nyugodt egy ilyen bántó mondat után.
Senki sem lepődött meg – mert számára mindig is csak egy üres hely volt.
Letette a villáját, és lassan felállt.
„– Minden rendben?” – kérdezte Dávid anyja, látszólag érdektelenül, hangján nem volt igazi aggódás.
Linda nem válaszolt, felkapta a táskáját, és elindult a kijárat felé.
„– Linda,” – emelte fel végre a fejét Dávid –, „hová mész?”
„– Haza.”
„– De még nem fejeztük be a vacsorát.”
Linda ráemelt a tekintetét.
„– Egy üres hely számára a vacsora véget ért.”
Dávid összeráncolta a homlokát, meglepődve.
Aznap este céltalanul sétált. Gondolatok nélkül, csak ment előre, hallva csak a saját lépteit. A város zaja körülötte zsongott, de a kocsik, emberek és villogó reklámok hangjai tompán szűrődtek, mintha egy átlátszó buborékban járna, amely elválasztja a külvilágtól.
Nem gondolkodott azon, hova megy, míg egy ismerős, szerény épület előtt nem találta magát – egy hely, amit jól ismert gyerekkora óta. Ez volt a nagynénje lakása, az egyetlen ember, aki valaha is kedves volt hozzá. A régi bútorok, a levendulazsákok és valami meleg, otthonos illat töltötte be a teret.
„– Linda?” – lépett elé a nagynénje, miközben derekán megkötötte a kötényt. „– Mi történt?”
Linda nem válaszolt, csak ott állt a küszöbben, érezve a mély fáradtságot vállain.
„– Bejössz?”
Bólintott.
A lakás barátságos volt, de most nem adott megnyugvást. Minden ideiglenesnek, idegennek tűnt – mintha véletlenül került volna ide, és hamarosan eltűnne.
„– Hat hónapja egyetlen egyszer sem hívtál.”
Linda tudta ezt, és hallgatott.
„– Akkor biztos valami komoly dolog történhetett.”
A nagynénje nem erősködött, csak a konyhába ment, maga mögött hagyva Lindát a csendben.
Semmi sem változott: a kopott takaró, a könyvespolcok, a kakukkos óra – mintha az idő megállt volna.
Ő is megdermedt.
Másnap reggel, miközben a nagynénje papírokkal foglalkozott, Linda csendben összeszedte a dolgait és elment anélkül, hogy elköszönt volna. Tudta, hogy nagynénje érteni fogja.
Most egy másik otthon állt előtte – az a lakás, amit egyszer Dáviddal osztott meg. Az ajtó előtt furcsa ürességet érzett.
Bement.
Minden pontosan úgy volt, ahogy hagyta. Minden a helyén. Dávid kabátja az előszobában lógott, a laptop az asztalon hevert, és még mindig érezni lehetett a parfümje illatát a levegőben.
Linda kivette a bőröndjét és a hálószobába ment. Kinyitotta a szekrényt.
Módszeresen, csendben, kapkodás nélkül pakolta össze a holmiját. Nem számított, mit visz magával, vagy mit hagy hátra – az számított, hogy elindul.
Ekkor hallotta a zár kattanását.
„– Ott vagy?”
Dávid állt az ajtóban, váratlanul megpillantva őt.
„– Visszajöttél?”
Linda bedobta az utolsó pulóverét a bőröndbe, becsukta, majd ránézett.
„– Nem.”
Dávid összeráncolta a homlokát.
„– Mit csinálsz? Ez a tegnapi miatt van?”
Linda nem válaszolt.
„– Ne légy gyerekes, Linda.”
Ő becsukta a bőröndöt, felkapta, megkerülte Dávidot, és elindult az ajtó felé.
„– Komolyan gondolod?”
Dávid az ajtó mögött állt, de nem próbálta megállítani.
„– Egy este miatt? Egy mondatért?”
Linda letette a bőröndöt az ajtó mellé, felvette a kabátját.
„– Nem ez az első alkalom, hogy ezt mondod” – szólt nyugodtan.
Dávid kinyitotta a száját, de nem jött ki szó.
Linda elindult, és nem nézett hátra.
Hat hónap telt el.
Linda hozzászokott az új életéhez, de azt mondani, hogy könnyű volt, hazugság lett volna. Az első hetekben csak gépiesen működött: otthon – munka – otthon. Béreltek egy kis, üres falú lakást, amely idegennek tűnt számára. Nyitva hagyta az ablakot, mert nem bírta elviselni a csendet – túl éles volt a sok évnyi Dáviddal töltött együttlét után.
De egy nap minden megváltozott.
Egy épületbe belépve Linda azonnal érzett valami mást. A titkárnő, Elena, aki általában mosolygott, idegesen babrált egy tollat, mintha fontos beszélgetésre készült volna.
„– Linda Szergejevna, tizenöt perc múlva érkezik egy megbeszélés.”
„– Milyen megbeszélés?” – emelte fel a szemöldökét Linda.
„– Egy új jelölt a vezető szakértői pozícióra.”
Linda bólintott, belépett az irodába, és egy aktát helyezett az asztalra. A megbeszélés csak egy megbeszélés volt – a naptára annyira zsúfolt lett, hogy régóta nem foglalkozott az apró részletekkel előre.
De amint az iroda ajtaja kinyílt, minden világossá vált.
Dávid.
Határozott léptekkel lépett be, de amikor meglátta Lindát, hirtelen megállt. Arcán zavart villanás futott át – nem tudta, hová jött. Nem tudta, hogy kinek a meghallgatására érkezett.
Linda lassan felemelte tekintetét az előtte lévő iratokból.
„– Kérem, foglaljon helyet.”
Dávid leült, igyekezett megőrizni higgadt arcát, bár szája sarkai enyhén remegtek.
„– Nos…” – köhögött, és a kezében tartott önéletrajzot nézte, mintha most látná először.
Linda összefonta kezét az asztalon.
„– Állást keres?”
„– Igen” – mondta végül, felemelve a tekintetét. „Az a cég, ahol dolgoztam, bezárt. Most keresek munkát.”
Kihívó hangon beszélt, várva a reakcióját.
„– Értem” – válaszolta Linda higgadtan.
Eltelt egy hosszú pillanat.
„– Ön… itt dolgozik?” – kérdezte végül Dávid.
„– Nem csak dolgozom itt. Én vagyok a vezérigazgató.”
Linda szemébe nézett, elképedve. „– Ön… hogyan?”
„– Ez egy családi vállalkozás. Én vagyok a tulajdonos.”
Most ő nézte őt úgy, mintha most látna először.
Linda adott neki egy kis időt, hogy feldolgozza a hírt, majd finoman becsukta az önéletrajzot.
„– Köszönöm, hogy eljött. Hamarosan értesítjük.”
Dávid lassan távozott, mintha nem hitte volna el, hogy ilyen hirtelen ért véget az interjú. Átment a titkárnő mellett, gépiesen igazítva ingje ujját.
Linda az üvegajtón át nézte a távozását.
Megkönnyebbülést érzett. Nem kárörömöt vagy elégedettséget, hanem tiszta megkönnyebbülést.
Az ablakon kinézve nézte, ahogy a nap lassan siklik a szomszédos épületek üvegfelületein. Az iroda csendes volt – egy csend, amely még őrizte legutóbbi találkozásuk emlékét. Dávid elment, de jelenléte a levegőben szellemként lebegett.
Lehunyta a szemét. Ünnepelnie kellett volna? Megkönnyebbülnie? Bosszút állnia? Szívében csak béke honolt. Talán azért, mert régóta maga mögött hagyta mindazt.
„– Ez a férjed volt, igaz?” – lépett be az irodába kopogás nélkül Mihail, a partnere. Már tudta a választ, de hallani akarta tőle.
„– Igen.”
Mihail a falnak támaszkodott, karját keresztbe fonta.
„– És most?”
Linda ránézett Dávid önéletrajzát tartalmazó aktára.
„– Nem neki való ez a hely.”
Mihail bólintott, mintha ezt várta volna.
„– Felvehetted volna – és dolgozhatott volna a te irányításod alatt.”
„– Miért?”
„– Csak hogy lásd, hogyan boldogul.”
Linda elmosolyodott.
„– Már láttam, hogyan boldogul.”
Mihail csendben bólintott és távozott, egyedül hagyva őt.
Kilépve az épületből, Linda meglátta Dávidot a kapu mellett állni, kezét zsebre dugva, előre meredve. Váratlanul odament hozzá.
„– Tudtad, hogy egyszer minden megváltozik” – mondta.
Dávid felnézett, és enyhén elmosolyodott.
„– Tényleg azt hitted, hogy saját akaratodból jössz ide?”
„– Nem hittem.”
„– Nem tudtam, hogy ez a te céged.”
„– Most már tudod.”
Csend lett közöttük.
„– Tényleg nem fogsz felvenni?”
Ránézett.
„– És ha én lennék az, aki most itt ül, és engem kérdezel, felvennél?”
Nem válaszolt.
Linda nem várta meg. Megfordult és szó nélkül elment.
Este volt. Az ablakok nyitva, a sz
ellő átsuhant a szobákon, friss levegőt hozva. A polcon régi könyvek, amiket mindig újra akart olvasni, de halogatta, és az asztalon egy új projekt szerződése – egy új kezdet munkájában.
Telefonja rezgett – Mihail üzenete.
„– Vacsora nyolckor. Nem lehet nemet mondani.”
Linda elmosolyodott, becsukta a laptopját, és felállt a székről.
Valahol a múltban ott volt a Linda, aki várt, tűrt és próbált megfelelni valaki elvárásainak.
Ha szeretnéd, szívesen segítek a szöveg tovább finomításában vagy személyre szabásában!