Steve vagyok – egy sikeres vállalkozó, akinek az élete egyik reggel örökre megváltozott.
Aznap reggel is, mint mindig, az irodámban ültem. A laptopomon böngésztem a cég éves jelentését, amikor hirtelen nyílt az ajtó. Egy középkorú takarítónő lépett be, tisztítószerekkel a kezében.
– „Elnézést kérek, uram… csak pár perc az egész. Mindjárt felmosok, nem zavarom tovább” – mondta csendesen.
Ahogy felnéztem, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. A nő, aki előttem állt, kísértetiesen hasonlított… az édesanyámra. Arra az asszonyra, akiről azt hittem, 28 éve már nem él.
– „Ez… lehetetlen…” – suttogtam döbbenten, miközben a szememet dörzsöltem. – „Kérem… nyugodtan jöjjön be” – mondtam végül, de a hangom bizonytalanul csengett.
A nő kedvesen rám mosolygott.
– „Laura vagyok. Két hete kezdtem itt, és most költöztem ide. Talán láttak már valahol, kis ez a város.”
– „Steve. Örvendek” – feleltem, de a nevem kimondása is furcsán csengett ebben a feszültséggel teli pillanatban. Valami mélyről jövő, megmagyarázhatatlan érzés borzolta a hátamat. Olyan volt, mintha valami elfeledett dolog visszatért volna belém.
Megpróbáltam inni egy korty kávét, de remegő kezem miatt az egész a laptopra ömlött.
– „Ne aggódjon, uram! Máris rendbe hozom!” – szólt gyorsan Laura, letette a mopot, és odasietett az íróasztalomhoz.
Ahogy letörölte a kávéfoltot, felhúzta az ingujját – és akkor megláttam a bal karján azt a furcsa, ovális heget. A szívem kihagyott egy ütemet.
– „Kész, tiszta a gép” – fordult felém mosolyogva.
– „Ez a heg…” – suttogtam elsápadva. – „Hol szerezted?”
Laura elkomorodott, és lehajtotta a fejét.
– „Ez… már nagyon régóta rajtam van. Furcsa, de nem tudom megmondani, hogyan lett. Több mint húsz éve semmire sem emlékszem. Amnéziás vagyok. Még a nevemet sem tudtam, a ‘Laura’ nevet is csak egy plakátról vettem. Egyszerűen… új életet kellett kezdenem.”
Szinte éreztem, ahogy a szívem a torkomban dobog. A külseje, ez a heg… mind-mind ugyanaz, mint amit anyámról tudtam.
– „És… nincs senkid? Semmi család?” – kérdeztem halkan.
– „Senki. Soha senki nem keresett. Egyedül élek, egyik városból a másikba vándorolva. Most először érzem úgy, mintha tartoznék valahova…”
Hosszan néztem őt. Minden sejtem tiltakozott, hogy kimondjam, amit gondolok, de nem tudtam tovább hallgatni.
– „Laura… tudom, hogy őrültségnek hangzik, de… pontosan úgy nézel ki, mint az édesanyám. Ő 28 éve tűnt el. Soha nem láttam élve – csak egyetlen régi fényképen. És… neki is volt egy ugyanilyen heg a bal karján.”
Laura megdermedt.
– „Ez… komoly?” – kérdezte remegő hangon.
– „Igen. Őszintén azt hiszem, van esély rá, hogy te vagy az anyám. Megtennéd, hogy eljössz velem, és csinálunk egy szülő-gyermek DNS-tesztet? Nem tudom megmagyarázni, de érzem, hogy valami fontos dolgot találtam meg benned.”
Laura néhány másodpercig csendben állt, majd bólintott.
Az autóban ülve egyikünk sem szólt. A csend hangosabb volt minden szónál. A kórházban gyorsan elintéztük a papírokat. Miközben vártunk, megkérdeztem:
– „Laura… mire emlékszel a múltadból? A legelejéről?”
– „Arra, hogy egy reggel egy erdőben tértem magamhoz, teljesen elázva. Egy idős favágó talált rám, azt mondta, a folyóból húzott ki. Aztán kórház, vizsgálatok… az orvosok közölték, hogy súlyos amnéziám van. Sem nevet, sem múltat nem tudtak kideríteni.”
Ebben a pillanatban az ápolónő visszatért a teszt eredményével. Kezem remegett, amikor átvettem a borítékot, és kihúztam belőle a lapot.
– „A szülői kapcsolat valószínűsége… 99,99%.”
Nem tudtam megszólalni. Csak néztem Laurára… az anyámra.
– „Te vagy az… te vagy az ÉDESANYÁM!” – törtek ki belőlem a szavak, miközben könnyekben törtem ki.
Laura arcára döbbenet ült, majd lassan kinyújtotta felém a karját. Szorosan megöleltük egymást – és abban az ölelésben ott volt minden elveszett év, minden fájdalom, minden remény, amit újraélesztett az igazság.