Minden nap érzem a problémák és a felelősségek súlyát, amelyek szinte magukkal ragadnak. 44 éves vagyok, három gyereket nevelek, és van egy állandó munkám. Az estéim állandó versenyfutás az idővel: főzés, takarítás, segítség a gyerekek házi feladatában. Mindez rengeteg figyelmet, energiát és türelmet követel. Amikor a gyerekeim kisebbek voltak, édesanyám sokat segített. Imádta őket, örömmel foglalkozott velük. Akkoriban legalább egy kis pihenőidőm volt, mert átvállalta a feladataim egy részét.
De ahogy teltek az évek, minden megváltozott. Amikor a legkisebb lányom betöltötte a 12. életévét, édesanyám egyre kevésbé segített. Ehelyett gyakran hívott fel, hogy hétköznapi dolgokról beszélgessünk. Nem vette észre, hogy ezek a hívások, bármennyire is szeretem őt, néha zavaróak voltak számomra, különösen, amikor alig volt időm magamra.
Egy nap azonban elvesztettem a türelmemet. Kimerült voltam, amikor újra felhívott, és azt kérte, hogy azonnal menjek át hozzá. Már nem bírtam, és kiabáltam:
– Anya, ne hívj minden nap! Egyébként is túl sok dolgom van, nem tudok mindent elintézni! Kérlek, ne hívj többet!
Ezután csend lett a vonal másik végén. Az elkövetkező három napban egyetlen hívást sem kaptam tőle. Eleinte megkönnyebbülést vártam volna, de ehelyett egyre növekvő nyugtalanságot éreztem. Miért nem hívott? Történt valami? Valami baj van?
Úgy döntöttem, meglátogatom. Amikor a házához értem, az ajtó zárva volt. Kopogtam, majd dörömböltem, de nem érkezett válasz. Egyre rosszabb érzéseim voltak. Elővettem a tartalék kulcsot, és bementem.
Az édesanyám az ágyon feküdt. Először azt hittem, alszik, de ahogy közelebb léptem, valami nem stimmelt. Az arca nyugodt volt, de hiányzott róla az élet megszokott jele. Megszólítottam:
– Anya?
Semmi válasz. A szívem összeszorult. Odamentem hozzá, megérintettem, és rájöttem, hogy már nincs közöttünk. Abban a pillanatban megállt körülöttem a világ.
Az ágy mellett egy kis doboz hevert az asztalon, benne egy vadonatúj telefon. Az első gondolatom az volt, hogy biztos nekem vette. Talán két nappal ezelőtt próbált hívni, hogy elmondja, milyen ajándékot készített. De én nem hallgattam meg.
Hogyan történhetett ez? Hogyan lehettem ennyire elmerülve a saját dolgaimban? Miért nem mentem el hozzá hamarabb? Miért hittem, hogy mindig lesz elég időm? Most már késő.
Ez a fájdalom örökre velem marad. Ez a bűntudat, hogy nem figyeltem eléggé, soha nem fog elmúlni. Soha.