„Ne hívj többé, anya, elfoglalt vagyok!” — kiabáltam a telefonba. És anya többé nem hívott…
A nevem Alessia Moretti, és Bellagióban élek, ahol a harangtorony fenségesen emelkedik a Comói-tó fölé, mint egy néma figyelmeztetés a múltra. Aznapra sosem fogok emlékezni. „Ne hívj többé, anya, elfoglalt vagyok!” — mondtam dühösen a telefonba, és mérgesen letettem. Akkor úgy éreztem, igazam van. A munka elnyomott, a határidők folyamatosan fenyegettek, és a feszültség a maximumra volt húzva. Anya telefonjai — az állandó „Megvagy? Hogyan vagy? Fáradt vagy?” — teljesen megőrjítettek. Éreztem, hogy a túlzott gondoskodás mintha megfojtana, próbáltam teret adni az életemnek, hogy önállóan éljem. Abban a pillanatban csak egy dologra vágytam: csendre.
És anya elhallgatott. Nem hívott másnap, és nem is egy hétig. Eleinte fel sem tűnt, teljesen elmerültem a saját káoszomban. Megnyugtatott a csend: senki, aki a hétköznapi kérdéseivel zaklatott volna, senki, aki emlékeztetett volna rá, hogy nem vagyok saját magam ura. Úgy éreztem, mintha végre szabad lennék. Két hét telt el. Egy este, miközben egyedül ültem a hideg kávám mellett, hirtelen azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm: miért nem hallom már a hangját a fejemben? „Megbántódott? Büszkeség?” — kérdeztem magamtól, miközben a telefonra pillantottam. Egyetlen hívás sem jött, sem üzenet. Üresség.
Sóhajtottam, és elhatároztam, hogy én hívom fel. A telefon kicsengett, de válasz nem érkezett. „Persze, most, hogy eltaszítottam, már ő is ignorál engem” — morogtam, idegesen a makacsságán. Másnap újra felhívtam — ismét csend. Fagyos érzés borzongott végig a testemen. Mi van, ha történt valami? Azok a szavak, amiket egykor meleg szeretettel mondott: „Mindig itt leszek, ha beszélni akarsz” — visszhangoztak a fejemben. Mi van, ha már nem lehet ott? A szívem összeszorult a gondolattól.
Otthagytam mindent — a munkát, a kötelezettségeket, a terveimet — és elrohantam hozzá, a közeli faluba Bellagiotól, ahol az utolsó éveit töltötte. Amikor beléptem a házába a kulcsaimmal, éreztem, ahogy lüktet a vér a templomomban. Odabent csend volt — egy olyan csend, ami nyomasztó volt. Felkiáltottam: „Anya?” — a hangom remegett, de nem volt válasz. Ő ott feküdt az ágyon, a telefon a hideg kezében. A szemei zárva, az arca nyugodt, mintha csak aludna. De tudtam, hogy nem így van.
Az éjjeliszekrényen ott volt egy csésze tea — hideg, érintetlen, mint a magányának jelképe. Mellette egy régi album. Kezeim remegve nyitottam ki — az első oldalon egy kép volt rólam gyerekként, ahogy az ölében ülök, és ő mosolyogva ölel át. A könnyek elhomályosították a látásomat, egy csomó fájdalom szorította el a torkomat. „Mi történt? Ő hívott utoljára? Ő akart tőlem búcsúzni?” Fogtam a telefonját — kezeim úgy remegtek, mint egy lázálomban. Az utolsó szám, amit tárcsázott — az én számom. A dátum — azon a napon, amikor ordítottam, hogy távozzon az életemből. Meghallgatott. Többet nem hívott.
Most én hívom. Minden nap, minden este. Tárcsázom a számát, hallgatom a végtelen csengést, remélve egy csodát, ami már nem fog elérkezni. A csend a vonal végén élesebb, mint egy késszúrás. Képzelem, hogyan várt ott, egyedül, a telefonját szorítva, várva a hangomat, miközben én elutasítottam — könyörtelenül, kegyetlenül. A munka, a stressz, a kötelezettségek — minden, amit akkor fontosnak tartottam, összeomlott, és ürességet hagyott magam után. Ő csak annyit akart, hogy törődjünk egymással, én meg teherként láttam ezt. Most már értem: az ő hívásai voltak azok a kötelékek, amelyek minket összetartottak, és én szakítottam meg őket.
Most már nem hívom őt, mert tudom, hogy a boldogságot az őszinte, szeretetteljes kapcsolatban találtam meg. Az élet nem áll meg, de most már a szívem békére lelt.