Az első halk hang áttörte a mély, megmagyarázhatatlan álom vastagságát, akár egy rozsdás szög, amely áthatol a korhadt fán. Gyenge és vékony volt, alig különbözött a padlódeszkák nyikorgásától vagy a keménykéményben süvítő szél hangjától. Ám az anyai szív, ez az örökké éber őrző, azonnal reagált rá és görcsösen összeszorult a mellkasban.
Arina nem nyitotta fel szemeit, csak figyelmesen figyelte a halk zajt, minden érzékével hegyezve a hallását. Teste tompa és engedetlen volt a rövid éjszaka fáradt álmai után. Olyan érzés volt, mintha csak pillanatokra csukta volna le szemeit, miközben a kinti ég már feketéből mély, málna-színű ragyogó kékbe váltott egy jégcsapokkal borított kis ablakon át. “Mindjárt hajnalodik” — suhant át a fáradt gondolat az elméjén. “Mindjárt…”
Az a hang ismét felhangzott, immár egyértelműbben. Nem volt ez sírás, inkább bánatos, szaggatott sóhaj, amely alig tudott áttörni a fülledt, horkoló káoszon, amely betöltötte a kunyhót. Ketten horkoltak: a mellettük terpeszkedő férj, Tihon, aki erős és mozdulatlan volt, mint egy sziklatömb, és az anyósa, aki a meleg padkán heverészett. Tihon horkolása mély, tomboló dörgéshez hasonlított a nyári zápor előtt, átitatva a levegőt, miközben az öregasszony halk szuszogásai inkább alvó kutya morgására emlékeztettek.
Arinának rettentően nem volt kedve megmozdulni, mert a felkelés, a gyertyaláng meggyújtása és a padlásra mászás gondolata is fizikai rettegést váltott ki benne. Ha felébreszti az anyósát, az egész nap jajveszékelés, fájdalomra és kialvatlanságra panaszkodás jár az őt vádoló pillantással, mintha ő lenne az álmosság okozója.
- Anyai Agódás: Arina megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak álmodik, és ez a vihar is el fog múlni, mert mindig elmúlik.
“Ma… ma… u-u-u…”
Arina szíve hirtelen megállt, amikor felismerte ezt a fájdalommal, bánattal teli kis hangot. Csak középső lányuk, Alenka hívta így, csak ő hívhatta így. Már nem bírta tovább feküdni. A téli vastag hótól elhízott macska eleganciájával óvatosan kászálódott ki a durva takaró alól, ügyelve, hogy ne ébressze fel nagy, izmos férjét. A terhesség, amely szinte állandó állapot volt számára, nehézkessé és ügyetlenné tette mozdulatait. Véletlenül a hosszú fonott copfja megsuhintotta Tihon arcát.
Férje megriadva felnyögött, és szemei elkerekedtek, tele őrült, rémült kifejezéssel. Nehéz, rücskös kezével ösztönösen megragadta az ágy szélét.
“Nem ittam, nem ütöttem! Ne lökj el, könyörgöm!” — hebegte alvásból kikelve rekedt hangon.
“Én vagyok az, drágám. A gyermek sír. Aludj” — válaszolt Arina lágy, majdnem gyengéd hangon; egy gyors mozdulattal igazította férje takaróját. Tihon motyogott valamit, tehetetlenül oldalára fordult, és szinte azonnal újra belemerült a hangos horkolásba, mintha fel sem ébredt volna.
Egy pillanatra Árinka arcán megjelent egy kegyetlen, keserű mosoly árnya. Mindössze két évvel ezelőtt a jelenet egészen más volt: amikor Tihon részeg estékről tért haza, otthonuk pokollá változott. Ok nélkül verte őt, „csontjai bemelegítésére”, ahogy cinikusan mondta. A gyermek sírása csak dühöt váltott ki benne. A nagyobb fiúk védekeztek anyjukért, míg az anyós a keménykályha mellett siránkozott, mintha egy halottat siratna. Egész család reszketett a váratlan haragkitöréseitől.
- Szörnyűségek: Az anyós gyakran mormolta, miközben Arina sebeire vastag, ragacsos mézet kent, majd textillel kötötte be őket, hogy az apának legyen megbocsájtás nélküli haragja a túlvilágon.
A fordulat különös és mitikus volt. Egy rettenetes, kimerítő éjszaka után, amikor az egész család végre erőtlenül elszenderült, Tihon részegségében nagy zajjal lezuhant az ágyról. Olyan hang robbant, mintha az ég dőlt volna rá. Arina pánikszerűen gyújtotta meg a gyertyát, miközben hallotta férje értelmetlen, állati félelemtől remegő kiáltásait:
“Hagyjatok békén! Áj! Jaj, fáj! Tűnjetek el!”
A pislákoló fényben a férfi arcát babonás szorongás torzította el. Piszokként hátat fordított és elhessegette a láthatatlan ellenségeket.
“Leestek rólam! Ráztak! Kik voltak azok?!”
“Apró kis lábacskákkal!” — dünnyögte és vad dühvel meredt a padlásra, ahol a riadt gyerekek arcát látta. Mindenki ott volt.
“Képzelsz! Egész nap ittál, te kígyófióka! Hagyd békén az embereket aludni!” — jegyezte meg az anyós a kemence mellől. “Vagy talán az ördög járt nálad a súlyos bűneid miatt…”
Az eset ismétlődött. Tihon kétszer is megpróbált arcul ütni Arinának, de ismeretlen erő mindig ledobta az ágyból, és rongyos lábbal gázolt a hátán, különös kék foltokat hagyva. Harmadjára emelte a kezét, de megdermedt, és rettegés villant a szemébe. Csak káromkodott és visszaesett az ágyba, majd álomba merült. Azóta több mint egy év telt el, és végre béke uralkodott otthon. Tihon megváltozott; Arina megszépült, arcán béke sugárzott.
Ez a változás a szomszédok szerint annak volt köszönhető, hogy maga a ház őrzője, a domovoj intette meg a családfőt, és arra figyelmeztette őket, hogy hálásak legyenek ennek a láthatatlan védelemnek. Arina mindig hálát adott, azzal, hogy a kemence mögé tett egy fazék friss tejet, egy szelet kenyeret vagy egy édes mézeskalácsot, mondogatva: „Köszönöm, drága nagypapa-domovey, jóságodért. Fogadd ezt, kedvesem!”
Amikor a padlásra lépett, Arina egy pillanatra habozott. Nem akarta felverni az anyóst. Egy széket odahúzott, ráállt, és a sötétben tapogatva megkereste a gyerekek fejét, halk hangon kérdezve:
— Ki nem alszik még?
— Mama… én vagyok — válaszolta gyenge, idegen hangon Alenka. — Rosszul vagyok…
— Mi a baj, kicsim? — Arina kezét a gyerek homlokára helyezte, és meglepetten hátrált. — Égsz, mint a parázs!
— Fázom… fáj a torkom, alig kapok levegőt… az egész testem fáj…
Tehetetlenül sóhajtva, Arina egy kanál mézet adott a lánynak, hogy lassan nyalogassa, huzatot adott rá és visszahozta ágyába. Ám az álom nem jött. Reggelre Alenka állapota rosszabb lett. Anyja áthelyezte őt magához, hogy gondoskodhasson róla. Sem az ecetes törölgetés, sem a gyógynövényes főzetek vagy málna lekvár nem hozott enyhülést. A fagyos hidegben, távol a falusi kórháztól, Tihon félt lovaskocsival szállítani a gyereket, mert még jobban megfázhat.
- Nehezített Napok: Két éjszakán át Alenka lázas, tébolyult volt, légzése egyre nehézkesebb és zihálóbb, mintha több levegő nem férne tüdejébe.
Arina tehetetlenül ült mellette, nedves ronggyal törölgetve gyermeke izzó homlokát, és kétségbeesetten mormolt imákat és varázsigéket. Alenka, lassan kimerülve, érezte, hogy élete lassan elhagyja apró testét. Már nem tudott szólni vagy megmozdulni. Ekkor valamiféle finom, kitartó csiklandozást érzett a sarkánál. Valószínűtlen módon megemelte nehéz, öntöttvas-fejét.
Lábainál egy alacsony, macskánál kissé magasabb, tömzsi kis lény állt. Úgy nézett ki, mintha moha és öreg fa szálakból fonódott volna össze: göndör, bozontos, sűrű, rozsfésűszín szakállal. Hordott egy piros, házi szövésű inget, és vastag szemöldökei alól komoly, de nem gonosz szénfekete szemek néztek a lányra. Alenka egyáltalán nem félt.
“Mi ez a nyafogás, kölyök? Betegeskedsz?” — morgott alig hallhatóan, olyan hangon, mint egy öreg, recsegő fatönk.
Alenka nem tudott válaszolni, nyelve nem engedelmeskedett.
“Elég ebből!” — morogta a kis lény piszkosul. —”Holnap kelj fel, és ne nyafogj!”
Valami puha tárgyat tett a lábaihoz, majd elfordult és úgy tűnt, mintha pára szállna fel onnan, mint a nagypapa dohányzacskója elillanó füstje. Alenka lehuppant a párnára és azonnal mély gyógyító álomba merült.
Másnap egészségesen ébredt, gyengeség eltűnt, mellkasa könnyűn és szabadon lélegzett. A torka sem fájt többé. Azonnal felidézte az éjszakai látogatót és a takaró alatt kotorászni kezdett. Ujjai valamiféle rongyos, meleg tárgyra bukkantak. Egy babára. Egyszerű és kézzel készített, de oly ismerős volt.
“Mama! Jobb vagyok! A domovoy meggyógyított!” — kiáltotta, miközben odarohant a kemencéhez, ahol Arina a vasalókkal ügyködött.
Tihon, aki a padon aludt, hallva a “domovoy” szót, félig kinyitotta szemét. Arina először nem hitte el, az egész történetet kitalációnak vélte, egészen addig, míg Alenka büszkén át nem nyújtotta legújabb kincsét.
“Nézd csak! Ő tette ide, a varázsbabát!”
Arina átvette a babát, arcát elfehéredve visszahőkölt, mintha kísértetet látott volna, majd súlyosan leült a padra a döbbent férj mellé.
“Hol szerezted ezt?” — kérdezte remegő hangon.
“Mondtam már, hogy a domovoy tette a lábaimhoz!”
“Hű, ez lehetetlen…” — suttogta Arina, imádattal forgatva kezében a babát. — “Ez… ez a Palaneczka! Én készítettem gyermekkoromban! Egészséget, szerencsét kötöttem rá… Hogy került elő, mikor férjhez mentem és a vőlegényemhez költöztem? Mindent átnéztem, de hiányzott, mintha a föld nyelte volna el!”
- Domovoy Védelme: Arina biztos volt benne, hogy a domovoy rejtette el és most visszaadta a babát, mert Alenka egészsége és boldogsága fontosabb volt neki.
Alenka szent kincsnek tekintette a babát, amelynek arca nem volt, csak az idő által elmosódott vonások sejtelme. Fején kék kendő, testéhez piros szoknya-szerű ruha tartozott, puha, ronggyal töltött karokkal oldalirányban kitárva.
“És ne felejts el egy kis tejet odatenni neki, kicsim” — intette Arina. — “Mondjad: ‘Köszönöm, drága nagypapa-domovey, hogy visszaadtad az egészségemet’.”
Alenka akkor nyolc éves volt. Az azt követő nyolc évben, egészen tizenhat éves koráig, Palaneczka hűséges, titkos barátja maradt. A párna alatt őrizte, magával vitte a folyóhoz és az erdőbe, megosztotta vele legmélyebb titkait, legmerészebb álmát és legkeserűbb bánatát. A baba csendben volt, de Alenka úgy érezte, hogy az arctalan társa súg neki jó döntéseket, és éjszaka megérint valaki, aki láthatatlan, kedves és nyugtató.
Tizenhat évesen Alenka a nagyváros, Perm hívásának engedelmeskedve elköltözött. Szép, szerény és okos lányként gyorsan becsúszott helyi professzor családjának cselédjeként. Fehér köpenyben, pontos napi renddel, fényes padlóval és ezüstökkel szolgált. A nyár közeledtével a család vidékre készült. Csomagolás közben Alenka rémülten vette észre, hogy Palaneczka eltűnt. Ruháit, kis holmijait végigkutatta, de a baba nyomtalanul eltűnt. Másnap belázasodott, és az orvos rettegett betegséget — tífuszt — állapított meg.
- Kórházi Küzdelmek: A jóindulatú főbérlő kórházba vitte, ahol két hétig az élet és halál között egyensúlyozott.
Végül a válság elmúlt, és lassan, kínkeservesen javult az állapota. Majdnem egy hónapot töltött a gyógyító falak között, megerősödve, majd közvetlenül vidékre vitték, ahol a két békés nyári hónap nyugalomként maradt meg emlékezetében, mielőtt a jövő vihara lesújtott volna.
A vihar az ősz folyamán érkezett: lövések, bajonettek csattogása, forradalom lángjai. Az októberi fordulat mindent felforgatott. A professzor családja menekülésre kényszerült, eltűnt a káoszban. Alenka nem tért vissza falujába. Egy lobogó tekintetű fiatal vörös hadfi mellé szegődött, és vele ment. Az akkor dúló polgárháborúban sokszor visszaemlékezett jeges rettegéssel a vele történt tífuszos kórra, hálát adva, hogy megelőzte a járványt, amely sorra döntötte le katonai századok és városok életét.
Egy egész kort kitöltött élete során a falusi lányból, aki padláson aludt és csuport viselt, lenyűgöző változások szemtanúja lett: forradalom, birodalom bukása, világháború, ország újjáépítése. Túlélt minden szovjet vezetőt, ámulva figyelte az űrutazásokat és az atomenergia felosztását. Az új Oroszország első elnökének megválasztását is megélte. Nyolcvanhárom éves koráig szerény technikai dolgozóként az Atomfizikai Intézetben állt helyt, egy értékes archívum őrzőjeként. Négy gyermeket nevelt fel, nyolc unokát látott meg, és számos dédunokát is.
2001-ben halt meg kilencvenkilenc évesen. Elmúltával tiszta tudatát és kristálytiszta emlékezetét megőrizte. Kedvenc meséje, amit unokáinak mesélt krémszínű ölében, a rongybaba Palanecskáról és a szigorú, de igazságos nagypapa Domoveyről szólt. Sok év alatt csendes, halvány reményt táplált a szívében, hogy a védelmező egyszer visszahozza varázslatos amulettjét.
Fontos gondolat: “Ahol domovoy van, ott mindig sült a süti illata, és mindig meleg, otthonos érzés honol. Ilyen helyre mindig vissza akarsz térni” — mondogatta ő.
Gyermekei teljes bizonyossággal hitték, hogy nagymama otthonában az őrző szellem tényleg jelen van. Hiszen Alenka unokáinak nem volt kedvük elmenni onnét, levegője egy különleges, jóindulatú nyugalmat árasztott.
Egy alkalommal a már felnőtt unokája panaszkodott:
“Nagyanya, az új lakásban biztos nincs domovoy. A csövet folyton elrobbantja, az elektromos vezetékek zárlatosak, és a macska következetlenül viselkedik. Csak a baj van!”
Az öregasszony bölcs mosollyal válaszolt:
“Próbáld meg meghívni őt! A falunkban régi szokás volt, hogy az ember egy használt csizmát kötött fel kötélre, és az első holdtöltekor a veranda előtt hordozta, mondván: “Domovoy-domovushka, gyere hozzánk lakni! Jó falat és nyugalmat adunk neked!” A legfontosabb, hogy ne pillants vissza, és a csizmára se nézz, míg be nem lépsz a házba. Próbáld meg egy hagyományos papuccsal kötve.”
“De nagymama, mi van, ha valami más jön helyette?” — félt az unoka.
“Hívő vagyok és tisztelem a tudományt, de ebben hiszek, mert anyám lába alatt nőttem” — rázta fejét az öregasszony. — “Tedd, ahogy neked jó.”
Az unokák számára nagymama meséi csak mesék voltak. Milyen megdöbbentők voltak, mikor elment békésen, és napközben találták az ágyában, arcán nyugalom és béke ült, ajkán halvány mosoly az elért végső nyugalomról. Nyitott, élettől megfáradt tenyere alatt ott feküdt a rongybaba, amit annyit mesélt nekik: arc nélküli, kifakult kék kendővel és megkoptatott vörös ruhában. Megviselten, de sértetlenül. Palaneczka. Visszatért gazdájához a hosszú élet legfontosabb pillanatában.
Az egész szoba csendjében hirtelen frissen sült kenyér, vajjal meleg tej és kályhaszurok illata jelent meg, mintha egy nagy, jóságos és láthatatlan lény lépett volna be, hogy végső útjára kísérje őt.
Összegzésként elmondható, hogy a történet megmutatja, milyen mély kapcsolat fűzi egy családot a ház rejtett őrzőjéhez, a domovoyhoz, aki nemcsak megvédi őket a bajoktól, hanem gyógyító erővel is bír. A régmúlt misztikus hiedelmei és a családi emlékek évszázadokon át élnek, átadva azokat a gondoskodás és házi béke örök szimbólumait.