Amikor megláttam őt az ajtóban, először azt hittem, képzelődöm. Tizenöt év. Tizenöt hosszú év telt el azóta, hogy az a kattanás elnyelte a hangját, az illatát, az árnyékát. Most pedig itt állt. Ugyanazzal a farmerrel, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy akkor becsukta az ajtót – csak most nem kifelé ment, hanem befelé akart lépni.
– Anna – mondta halkan.
A hangja rekedt volt, mint aki túl sokáig beszélt a csönddel.
– Beszélnünk kell.
A testem megfeszülve állt az ajtóban. A gyerekeim már felnőttek. A legidősebb lányom, Mira, aznap reggel utazott vissza az egyetemre. A legkisebb, Bence, még a szobájában játszott, fejhallgatóval a fején, és fogalma sem volt róla, hogy az apja, akit sosem ismert igazán, a küszöbön áll.
– Mit akarsz? – kérdeztem végül.
– Csak öt percet. Aztán eltűnök, ha kéred. Örökre.
A szó megütött. Eltűnök. Milyen könnyedén ejtette ki, mintha az eltűnés csak egy megszokott tevékenység lenne, mint a fogmosás vagy a levegővétel. De valami a szemében – valami ismeretlen félelem – megállított.
Beengedtem.
A konyhában ültünk. Az asztal karcos, a szélek megkopottak, de még mindig ugyanaz a bútor, amit együtt vettünk a házasságunk első évében. A kezét az asztal lapján pihentette. A bőre sápadt volt, a körmei alatt fekete por ült. Börtönszag, gondoltam, de nem mertem kimondani.
– Azt hittem, meghaltál – mondtam.
– Majdnem – felelte. – És talán jobb is lett volna.
A tekintete üres volt, mint egy félig törölt fénykép. Nem tudtam, dühös legyek vagy kíváncsi.
– Miért most? – kérdeztem. – Miért pont tizenöt év után?
– Mert most jött el az idő. Mert most érted meg, miért kellett elmennem.
Nevettem. Nem jókedvemben – inkább úgy, mint aki hirtelen rájön, hogy egy álomban ragadt.
– Én soha nem fogom megérteni. – Hangom elcsuklott. – Hat gyereket hagytál hátra. Engem hagytál hátra. Egy levelet sem írtál.
– Nem írhattam – mondta halkan. – Minden sor, amit papírra vetettem, veszélybe sodort volna titeket.
– Nevetséges – vágtam rá. – Senki nem üldözött minket.
– Nem téged – felelte. – Engem.
Ekkor elővett egy gyűrött fotót. Egy csoportkép volt: ő, néhány férfi, és mögöttük egy ipartelep. A kép hátuljára ceruzával csak ennyi volt írva: „H8 – Ne hagyd, hogy megtaláljanak.”
– Ez mi? – kérdeztem.
– A cég, ahol dolgoztam… nem csak építkezésekkel foglalkozott. Volt egy részleg, amiről senki sem beszélt. Fegyveralkatrészeket gyártottak, illegálisan. Én raktáros voltam – legalábbis azt hittem. Aztán egyszer egy ládában nem csavarokat találtam, hanem detonátorokat. Jelenteni akartam, de… már figyeltek. Amikor eltűntem, az volt az egyetlen mód, hogy életben maradjatok.
A levegő megfagyott. A régi haragom és a kíváncsiság között hánykolódtam.
– És most? – kérdeztem.
– Most vége. A cég lebukott. A vezetőik börtönben. De valaki… valaki kiszabadult. Tudják, ki vagyok. És hogy hol vagytok.
Felnevettem, mert nem tudtam mit tenni.
– Ez valami vicc? Tizenöt év után visszajössz, és azt mondod, veszélyben vagyunk?
– Nem vagy veszélyben. – Hangja megkeményedett. – Mi vagyunk veszélyben. Együtt. Ha itt maradok, újra elvesztek mindent.
Abban a pillanatban a verandáról halk nesz hallatszott. Mint amikor valaki rálép a kavicsra. Felkaptam a fejem. A férjem tekintete elkomorult.
– Késő – suttogta.
Az ajtó kitárult. Két fekete ruhás alak lépett be hangtalanul. Az egyiknél hangtompítós pisztoly. A másiknál táskarádió, amiből sercegés hallatszott.
– Túl sokat tudsz, Márk – mondta az egyik. – Velünk jössz.
Márk felemelte a kezét, de a szemével rám nézett.
– Anna, ne mozdulj. Bármi történik, ne mozdulj.
Az idő megállt. A szívem a torkomban dobogott, miközben a gyerekem ajtaja lassan kinyílt a folyosón. Bence kilépett, kezében a játékkarddal.
– Anya, mi történik?
Az egyik férfi felé fordult. Én üvöltöttem. Márk elrántotta a fegyvert az útból, és a lövés a mennyezetbe csapódott. A következő pillanatban dulakodás, kiáltás, asztalborulás – majd csend. Halálos, dermedt csend.
Márk a földön feküdt. Mellkasából vér szivárgott, lassan, sötéten.
– Fuss – lehelte. – Vigyázz rájuk.
Aztán a szeméből kihunyt a fény.
A két alak eltűnt a hátsó ajtón, mint két árnyék, amit a hajnal elmos.
A rendőrök másnap jöttek. Kérdéseket tettek fel, jegyzeteltek, de az arcukon ott volt az üresség, amitől tudtam: semmit sem fognak megtalálni. A férfiak nyomtalanul eltűntek. Márk halála papíron „ismeretlen körülmények” között történt.
A gyerekek némák voltak hetekig. Én pedig úgy éltem tovább, mintha még mindig figyelnének.
Aztán egy este, amikor a posta közé beszorult egy névtelen boríték, a szívem kihagyott egy ütemet.
Benne csak egy fotó volt. Ugyanaz, amit Márk mutatott nekem – de most a hátoldalán új üzenet állt:
„H9 – Most rajtad a sor.”
A borítékban egy apró kulcs is volt. Nem tudtam, mit nyit, de a súlya égette a tenyeremet. Talán egy páncélszekrényé, talán egy titoké, amit sosem akartam megismerni.
Telt egy év. A gyerekek visszatértek az életükhöz, én pedig próbáltam újrakezdeni. De minden éjjel ugyanazzal a hanggal ébredtem: azzal a halk kattanással az ajtóban. Mint tizenöt évvel korábban.
Egyik reggel, amikor a városi könyvtárban takarítottam, egy idegen férfi lépett oda hozzám. Magas volt, borostás, kabátja alól fegyver markolata villant.
– Anna Kovács? – kérdezte.
– Igen – feleltem.
– Ő küldött – nyújtott át egy borítékot.
– Ki? – suttogtam.
– Márk. – Aztán elment.
A borítékban egy újabb üzenet:
„Ne gyászolj. Nézz a kulcs alá.”
Hazamentem, és kivettem a kis kulcsot a dobozból. A fémbe apró betűk voltak gravírozva: „P3 – Raktár.” A város szélén egyetlen elhagyott raktár volt, a régi ipartelepen – ugyanott, ahol a fénykép készült.
Másnap odamentem. A rozsdás ajtó nehezen nyílt, de a zár engedett a kulcsnak. Bent félhomály, por és olajszag. Egyetlen doboz a sarokban. Benne iratok, fotók, nevekkel és dátumokkal – és egy pendrive. Ráírva: „Gyerekek jövője.”
Otthon a számítógépbe dugtam. A képernyőn sorban nyíltak meg a fájlok: banki utalások, hamisított céges számlák, és egy végső üzenet. Márk arca jelent meg, videón.
„Ha ezt nézed, akkor nem éltem túl. Tudnod kell, hogy amit tettem, értetek volt. A pénz, amit találsz, tiszta. Használd, hogy új életet kezdjetek. És ha valaki újra kopogtatna… ne nyiss ajtót. Csak fuss.”
A képernyő elsötétült.
Másnap a számlámon jóváírtak egy összeget, aminek a nulláit számolni is alig bírtam. Nem tudtam, hogyan – talán automatikus átutalás volt, talán valami, amit előre elrendezett. Csak annyit tudtam: a gyerekeim jövője biztosítva van.
De aznap este, mikor lefeküdtem, újra hallottam azt a hangot. Kattanás. A bejárati ajtó.
Felkeltem, kinyitottam.
Az ajtó előtt senki sem állt. Csak a köd. De a verandán, a korláton egy újabb papírlap lebegett.
Rajta mindössze három szó:
„A történet folytatódik.”