Az esküvő utáni hétvégén még mindig éreztem az arcomon Amanda tenyerének égető lenyomatát.
A vendégek nevetése, a zenekar halkuló dallama, a csilingelő poharak mind elmosódtak. Csak a pofon maradt. Az a kristálytiszta pillanat, amikor a zene elhallgatott, és a bátyám, Caleb, mozdulatlanul állt, mintha nem tudná eldönteni, kit kellene megvédenie: a feleségét vagy a nővérét.
Anyám hideg hangja még most is visszhangzott bennem:
„Ne csinálj jelenetet, Sabrina. Ez az ő napjuk.”
Az ő napjuk.
Az én arcom.
De elmentem. Csendben. Mint aki megtanulta, hogy a méltóság néha halkabb, mint a harag.
Másnap estére vacsorára hívtak.
„Családi békülés”, mondta anyám a telefonban, és a hangjában ott volt az a jól ismert erőszakos nyájasság, aminek sosem tudtam ellentmondani.
Amanda ragyogott, amikor kinyitotta az ajtót. A nappali új illatú gyertyákkal, virágdíszekkel, és valami túlságosan tökéletes mosollyal telt meg. Még a hangja is csilingelt, mikor azt mondta:
– Örülök, hogy eljöttél, Sabrina.
A vacsora kezdetben békés volt. Caleb mesélt a nászútról, anyám bólogatott, Amanda dicsérte a saját főztjét.
Aztán, mint egy rosszul becsült kanyarban, hirtelen megtört a beszélgetés ritmusa.
– Szóval… – kezdte Amanda, miközben kecsesen felszúrt egy falat krumplit. – Úgy döntöttünk, hogy a házad tökéletes lesz nekünk.
A villám megállt a kezemben.
– Tessék? – kérdeztem.
– Gondolj bele, Sabrina – folytatta Amanda olyan hangon, mint egy ingatlanügynök, aki kedvesen elmagyarázza az elkerülhetetlent. – Négy hálószoba, tágas nappali, kert. Nekünk családra van szükségünk. Neked meg… – elmosolyodott, – elég lenne egy lakás is, nem?
Caleb bólintott.
– Igaza van, Sabrina. Nem vagy már gyerek. Eladhatnád, vennél valami kényelmesebbet. Gondolj ránk.
„Gondolj ránk.”
Nem „kérünk”. Nem „szeretnénk”. Csak egy elvárás, amit rám dobtak, mint valami logikus számítást.
Anyám kortyolt egyet a borából, és csendben maradt. Nem védett meg. Nem szólt semmit.
És valami bennem elpattant.
– Tudod, Amanda – mondtam lassan –, amikor tízéves voltál, anyuval mindig nálam aludtál. Féltél a vihartól. Emlékszel?
– Nem igazán. – elnevette magát, feszülten.
– De én igen. – A hangom halk volt, de éreztem, hogy a szoba megfeszül. – Akkor is beengedtelek a szobámba. Most viszont nem.
A szavai megakadtak a torkán. Caleb megfeszítette az állkapcsát.
– Sabrina… – kezdte.
– Nem. – Felálltam. – A ház az enyém. Egyedül építettem, egyedül fizettem, és egyedül fogok benne maradni.
És mielőtt bárki válaszolhatott volna, kisétáltam.
Ezúttal nem csendben. A tányérok megcsörrentek, amikor becsaptam magam mögött az ajtót.
A következő hetekben csend honolt.
Vagy inkább vihar előtti csend.
Anyám nem hívott. Caleb sem.
De Amanda… ő mindig talál módot.
Először üzenetek jöttek: „Gondold át, testvérkém.”
Aztán levelek, amik a postaládámban landoltak: „Nem tart örökké, amit birtokolsz.”
És végül, egyik este, mikor hazaértem a kórházból, valaki járt a házamban.
A konyhaablak résnyire nyitva volt. Az asztalon egy pohár vörösbor, félig tele. És egy levél.
„Ne haragudj, hogy bejöttem. Csak látni akartam, milyen érzés lesz itt élni. – Amanda”
A betűk között vörös rúzsfolt.
Aznap éjjel nem aludtam.
Nem a félelemtől. Hanem a felismeréstől: Amanda nem egyszerűen kapzsi. Ő megszállott.
Másnap elmentem a bankba, és átirattam a ház tulajdonjogát – de nem úgy, ahogy ők gondolták.
Egy alapítvány nevére, amit az elhunyt apám emlékére hoztam létre: Harrington Otthonalapítvány.
Az ingatlan így közhasznú tulajdon lett – jogilag eladhatatlan, magántulajdonként többé senki sem szerezhette meg.
Alig két nappal később csöngettek.
Amanda állt az ajtóban, vörös kabátban, arcán azzal a bájos mosollyal, ami mindig a vihar előtti figyelmeztetés volt.
– Gondolkodtam – mondta. – Nem kellene ennyire ragaszkodnod hozzá. Hiszen testvérek vagyunk.
– Már nem az – feleltem halkan.
– Mit mondtál?
– Ez a ház most már az apánk nevét viseli. És ha elvennéd, a nevét is elvennéd.
A mosolya eltorzult.
– Te bolond vagy – sziszegte. – Azt hitted, ezzel győztél?
– Nem – válaszoltam. – Ezzel szabad lettem.
Azt hittem, ezzel véget ér. De egy héttel később hajnali kettőkor megszólalt a telefon.
Anyám hangja volt a vonal másik végén, remegő és síró.
– Sabrina… gyere a kórházba. Baleset történt. Caleb és Amanda autója… lesodródott az útról.
A levegő kihűlt a tüdőmben.
Amikor odaértem, a folyosón már ott volt anyám, összeroskadva.
Caleb túlélte. Amanda nem.
Az orvos szerint a fék nem működött. A rendőrség szerint valaki szándékosan vágta el a fékvezetéket.
Calebet kihallgatták. Azt mondta, Amanda aznap este ideges volt. Valamin összevesztek. Azt kiabálta: „A házat sosem adja fel! De én majd megszerzem, akárhogy!”
Három héttel később, amikor a rendőrök lezárták az ügyet, Caleb eljött hozzám. Sápadt volt, öregnek tűnt.
– Amanda… magát hibáztatta mindenért – mondta halkan. – Azt hitte, elátkoztad.
– Nem kellett átkoznom – feleltem. – Ő maga tette meg.
Caleb letérdelt, kezét a földre tette, mint aki bocsánatot kér, de szavak nélkül.
Aztán felállt, és elment.
Többé nem láttam.
Ma, két évvel később, még mindig ebben a házban élek.
A kertben rózsák nyílnak, Amanda kedvenc virágai. Ültettem néhányat a ház mögé, ott, ahol a nap legkésőbb ér le.
Nem haragból. Emlékeztetőül.
Mert megtanultam, hogy a birtoklás néha börtön, de a veszteség – ha elég mély – szabadságot is adhat.
És amikor esténként a verandán ülök, hallom, ahogy a szél végigsuhan a ház falain, és néha esküszöm, hallom Amanda hangját is, halkan, szinte kedvesen:
„Milyen érzés most itt élni, Sabrina?”
Én pedig csak mosolygok, és suttogva válaszolok:
„Békés, Amanda. Végre békés.”