Larisa az ablaknál állt, és a már egy hónapja üres építkezést figyelte, ahol régebben fenyők és nyírfák nőttek. Most pedig már ott magasodott az ő jövőbeli otthona, egy kétemeletes, tágas ház nagy ablakokkal és egy széles verandával. Pontosan olyan, amilyet gyerekkorában megálmodott.
— Larko, gyere ide! — kiáltott a férje a konyhából. — Telefonál Olinka.
Larisa nem szívesen lépett el az ablak mellől. A beszélgetés a sógornőjével mindig különleges figyelmet igényelt — Olinka mindig képes volt egy kis háztartási ügyet is világegyetemi drámává alakítani.
— Helló, Olinka, — vette fel Larisa András telefonját. — Mi újság a déli parton?
— Larkó, drágám! — Olinka hangja furcsán vidámnak tűnt. — Képzeld, Mihálynak meghosszabbították a szerződését még pár hónappal! Persze, át lehetne térni a távmunkára, de! A pénz jó, a klíma csodás, a gyerekek barna bőrűek, mint a csokoládé. És a gyümölcsök, zöldségek… igazán nem szeretnénk hazajönni!
Larisa úgy érezte, hogy valami szorítja a mellkasát. Tehát hosszabb ideig náluk kell maradniuk Olinkáéknek. Pedig a ház már majdnem kész volt, és ők csak egy hónap múlva tervezték a költözést.
— És mi lesz a lakásotokkal? — kérdezte óvatosan. — Hiszen megegyeztünk, hogy csak egy rövidebb ideig maradtok, a munkások is sürgették…
— Ó, hagyd már! — nevetett Olinka. — Mi számít az? Tudom, hogy a házatok hamarosan kész lesz, ugye? Nyugodtan költözzetek be, mi meg addig is itt maradunk. A gyerekek annyira élvezik!
András, aki látta felesége arckifejezését, átvette a telefont:
— Olinka, mi van, ha hamarabb be kellene költöznünk? Ígérték, hogy október végére befejezik a belső munkálatokat.
— Akkor költözzetek be nyugodtan! — intette el Olinka. — Mi megértjük! Hiszen most már saját házatok van. Miért is ne maradhatnánk itt egy kicsit tovább?
A beszélgetés után csendben maradtak. Larisa gépiesen törölgette a már tiszta csészéket, András pedig papírokat lapozgatott, nyilvánvalóan nem olvasva őket.
— Mit gondolsz? — kérdezte végül András.
— Azt gondolom, hogy a testvéred, mint mindig, az érzelmeire hallgat — válaszolta Larisa, miközben túl határozottan tette a csészét a szekrénybe. — Praktikusabb lett volna kiadni a lakást, hogy ne álljon üresen.
— Tudod, hogyan áll Olinka a dolgokhoz… — válaszolta András bizonytalanul. — Ő ilyen.
— Igazad van, nem szólok bele, — válaszolta Larisa, miközben visszafordult férjéhez. — Csak az a baj, hogy Olinkának hét péntekje van egy héten, és túl lazán értelmezi az életet. Nehéz vele közös nevezőre jutni. Legalább a ház már majdnem kész.
A következő hetek gyorsan elteltek. A munkások tényleg gyorsan dolgoztak, és október végére a ház teljesen elkészült. Larisa nem tudott betelni a tágas nappalival, a középen lévő szigetes konyhával, és a panorámás hálószobákkal. Ez volt az a ház, amiről gyerekkorában álmodott, miközben a szűk kétszobás lakásban ült.
A költözés gyorsan lezajlott. Nem volt túl sok dolog, és András barátai segítettek a bútorokkal. Este már a saját nappalijukban ültek, teát iszogattak, és élvezték a csendet és a tágasságot.
— Fel kéne hívni Olinkát, hogy tudja, mi már költöztünk — mondta András, miközben elővette a telefonját.
— Persze, — bólintott Larisa. — Szólni kell neki, hogy a lakás szabad, ha szükségük van rá.
Olinka lelkesedéssel fogadta a hírt:
— Ó, de jó! Milyenek vagytok! A ház jó lett? Küldjetek fotókat! Egyébként mi is hamarosan jövünk, Mihály már megvette a jegyeket a jövő hétre. Végül is a gyerekeknek iskolába kell járni, nem a strandon feküdni. Úgyhogy rendezünk nektek egy házavatót!
— Klassz, — mosolygott András. — Várni fogjuk.
Larisa is mosolygott, de valahogy feszült volt. Valami az Olinka hangjában figyelmeztette, de nem tudta, mi pontosan.
— Na, ugye megmondtam! Hét péntekje van egy héten. Nemrég még „maradni akart”, most meg azt mondja, hogy a gyerekek iskolába járnak, és neki sürgősen vissza kell jönnie…
—
Egy héttel később egy taxi állt meg a házuk előtt. Bőröndök kezdtek kipakolódni — sok bőrönd. Túl sok, ahhoz, hogy csak néhány napra érkezzenek vendégek.
— Anya, milyen nagy a ház! — kiáltott tízéves Kirill, Olinka fia. — Lakhatok én is a balkonos szobában?
— Persze, fiam, — ölelte meg Olinka a fiát, és értékelő pillantást vetett a házra. — Mindenkinek lesz hely.
Larisa érezte, hogy valami szorítja a szívét. Kiment a teraszra Andrással, hogy üdvözöljék a rokonokat.
— Olinka! Mihály! — ölelte meg András a nővérét és a sógorát. — Hogy repültetek? Hogy vannak a gyerekek?
— Minden rendben! — Olinka megpuszilta a testvérét és a feleségét. — Milyen szép lett a házatok! Nem véletlen, hogy azonnal jöttünk a bőröndökkel, — mondta vidáman, miközben a hatalmas csomagokra mutatott.
Larisa és András egymásra néztek.
— Hogy érted, hogy bőröndökkel? — kérdezte lassan Larisa.
— Hát hogy! — Mihály, Olinka férje, megpaskolta András hátát. — Egy évet segítettünk nektek, átadtuk a lakásunkat. Most ti segítetek nekünk. Ez igazságos! Ráadásul ilyen nagy ház van, mindenkinek jut hely.
— Anya, hol lesz a szobám? — kérdezte közben a tizenkét éves Vika, miközben a második emeleten nézelődött.
— Most nézzük meg, kicsim, — Olinka máris az ajtó felé indult. — Jaj, de szép! András, ti és Larisa nagyon ügyesek vagytok. Bár, a teraszot lehetett volna kicsit szélesebbre csinálni, de mindegy.
Larisa mozdulatlanul állt. Amit most átéltek, az borzalmasnak tűnt számára. Olinka és Mihály a házban pakolták le a bőröndöket, a gyerekek szobákat választottak, András pedig zavartan nézett először a feleségére, majd a nővérére.
— Olinka, várj, — végre megszólalt. — Mi nem így beszéltünk meg, hogy itt fogtok lakni. Azt hittük, csak egy kicsit jöttök látogatóba…
— Látogatóba? — Olinka meglepődve felvonta a szemöldökét. — András, te mit mondasz? Egy évet segítettünk nektek! Ez a család! Nem lehet, hogy ne segítsek, miután ennyit adtunk?
— Mi a lakásotokkal? — kérdezte halkan Larisa.
— Mi a baj a lakással? — Mihály vállat vont. — Kiadjuk, jó pénz lesz. Mi itt maradunk, amíg nem dől el, mi lesz. Talán még jön egy új szerződés.
— Vika, Kirill, gyertek ide! — szólította Olinka a gyerekeket. — A tetőn fogtok lakni, válasszátok ki a szobátokat. De ne a legnagyobbat, mert azokat a nagynénétekék és nagybácsiké.
Larisa úgy érezte, hogy belül valami felforr. Ez az ő háza volt, az, amiről mindig is álmodott, amit ő és András építettek az utolsó pénzükből, és most Olinka rendezte itt magát, mintha ő otthon lenne!
— Olinka, beszélnünk kell, — mondta határozottan.
— Persze, beszélünk! — Olinka mosolygott. — Teázunk, hoztam lekvárt Odesszából, olyan finom! Mindjárt forralok vizet.
És már indult is a konyhába, mintha mindig is itt élt volna.
Este, amikor a gyerekek már aludtak, és Mihály a boltba ment, Larisa és András próbálták finoman elmagyarázni Olinkának, mit gondolnak.
— Figyelj, Olinka, — kezdte András, — nagyon hálásak vagyunk a segítségedért. Amikor úgy döntöttünk, hogy eladjuk a lakásunkat és építjük ezt a házat, egy évig a ti lakásotok nagyon sokat segített. De mi ezt a házat magunknak építettük. Nem terveztük, hogy nagy családdal fogunk itt élni.
— Mi az, hogy nagy család? — csapta le Olinka. — Mi család vagyunk! Nézd, mennyi hely van! Négy hálószoba, két nappali! Miért ne élnénk itt mindannyian?
— Nem a méretről van szó, — szólt bele óvatosan Larisa. — Minden családnak megvan a saját területe, saját szabályai…
— Milyen szabályok? — Olinka megrántotta a vállát. — Mi, vademberek vagyunk? Mi kulturált emberek vagyunk, takarítunk, ha kell.
— Olinka, nem érted, — András a homlokát dörzsölte. — Mi egyedül akartunk élni. Ez a mi házunk, mi építettük.
— Ó, most már értem! — Olinka felugrott a székről. — Tehát amikor szükségünk volt rátok, akkor mi család voltunk, de most, hogy talpra álltunk, mi már idegenek vagyunk! Milyen szép!
— Olinka, miért mondod ezt? — próbálta Larisa megőrizni a nyugalmát. — Nagyon hálásak vagyunk a segítségért. De mi nem egyeztünk meg abban, hogy együtt fogunk élni.
— Nem egyeztünk meg? — Olinka hangja éles lett. — És mit beszéltünk akkor? Egy éven keresztül adtam a lakásomat, egy éven! És most azt mondjátok, hogy nem akarjátok, hogy nálatok éljünk?
Mihály belépett a szobába, amikor hallotta a felfokozott hangokat.
— Mi történt?
— Az történt, hogy most minket kirúgnak! — sírva mondta Olinka. — Egy évig segítettünk nekik, most meg minket az utcára tesznek!
— Senki nem rúg ki titeket, — mondta fáradtan András. — Csak azt akarjuk, hogy megértsétek: ez a mi házunk. Kérlek, látogassatok el, de ne éljetek itt állandóan.
— Így van! — Mihály keresztbe fonta karját. — Én azt hittem, hogy mi család vagyunk. Mi egy évet adtunk nektek a lakásunkból! Egy hétig nálunk maradni? Ugyan már!
— Mi a munkával? — robbant ki Larisa. — Ti azt mondtátok, hogy visszamentek, mert a gyerekeknek iskolába kell járniuk!
— És mi van ezzel? — Olinka letörölte a könnyeit a zsebkendővel. — Mi próbáltuk összehozni a dolgokat — gyerekek iskolája, tiszta levegő, egészségesebb számukra. Gondoltuk, ez egy fantasztikus lehetőség! Lásd, milyen jól jártak a gyerekeid! Ráadásul még a saját házunkban is, képzeld el!
— A MI házunkban! — nem bírta tovább Larisa. — A MI házunkban! Mi építettük, mi fizettük!
— Milyen pénzből? — kérdezte cinikusan Mihály. — Azokból a pénzekből, amiket a lakás eladásából kaptunk, amit egy éven keresztül ingyen adtunk nektek?
— Elég volt! — András felállt. — Egy évet fizettünk a közüzemi díjakért, vásároltunk ételt, vigyáztunk a lakásra. Mi nem kérhettük tőletek ezt a szolgáltatást, mi kölcsönösen támogattuk egymást.
— Aha, kölcsönösen! — Olinka hangosabban kezdett zokogni. — De a ti segítségetek már befejeződött, a miénk még mindig nem!
— Mi elköltöztünk a lakásotokból. Ti nálunk laktatok, most mi kiegyenlítettük a dolgokat.
— Kiegyenlítettük? — Olinka felállt a székről.
— Olinka, nyugodj meg, — kérte András. — Beszéljünk nyugodtan.
— Nyugodtan? — Olinka idegesen nevetett. — Hogyan beszélhetek nyugodtan azokkal az emberekkel, akik kirúgnak engem az otthonomból? Misha, pakoljunk! Menjünk, nem maradunk itt!
— Várjatok, — sóhajtott Larisa. — Nem akarunk titeket az utcára tenni. Maradjatok még pár napot, majd reggel megbeszéljük…
— Pár napot? — Misha mosolygott. — Egy évet adtunk, most egy hét lett. Igazságos csere!
— Ez nem csere! — robbant ki Larisa. — Ez élet! Minden családnak megvan a maga otthona, a maga élete!
— Ja, minden családnak — mondta Olinka, és foga között sziszegve. — Csak éppen a miénknek nem. Minket bármikor vissza lehet küldeni a városba.
— Olinka, ne csináld! — próbálta András megállítani a nővérét. — Maradjatok, legalább éjszakára, reggel megbeszéljük.
— Nem szükséges, — mondta Olinka, hátrafordulva. — Már döntöttünk. Köszönjük a vendégszeretetet.
Fél órával később a taxi elvitte Olinka családját a bőröndökkel. A gyerekek szomorúan ültek, nem értve, mi történik. Olinka csendben nézett ki az ablakon, Mihály pedig mérgesen morogott magában.
Larisa és András ott álltak az ablak mellett, és nézték, ahogy a taxi piros fényekkel eltűnik a sötétben.
— Szerinted jól döntöttünk? — kérdezte András halkan.
Larisa átölelte férjét, és hozzásimult.
— Nem tudom, — válaszolta őszintén. — De ez a mi házunk. Mi építettük a saját pénzünkből. És jogunk van úgy élni benne, ahogyan szeretnénk.
András sóhajtott, és szorosabban átölelte a feleség
ét. A ház körül csend volt, üres, pontosan olyan, amilyennek megálmodták. De valahogy a csend most nem vigasztaló volt, hanem nehéz. Mintha a jövő ára túl magas lett volna.
A nappaliban ott állt egy üveg odesszai lekvár, amit már nem tudtak megkóstolni.