— Ki tudja már, mit mondtam… — legyintett fáradtan Ludmila Viktorovna, aztán hirtelen elhallgatott. Mintha ráébredt volna, hogy ez az utolsó esélye. A szavak kiszakadtak belőle:
— Gondolkodtam. Talán maradok egy hetet. Vagy kettőt. Amíg nem találok valamit.
Katya hátán jeges borzongás futott végig. Egy hét vagy kettő – Ludmila Viktorovnánál ez általában örökkévalóságot jelentett.
— És… a lakás? — Andrei óvatosan mérte fel a helyzetet.
Az anyja arcán egy pillanat alatt tíz év öregedés látszott meg.
— A pénz… megvolt — mormolta. — Egy üzletbe fektettem. Biztos üzlet. Majd később beszélünk róla.
— Miféle üzletbe? — Andrei nem hagyta annyiban.
— Mondtam, hogy később! — vágott vissza az anyja ingerülten, hangja megfeszült, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatna egy húr benne. — Nem lehet az embert egy percre sem békén hagyni? Van itt három szoba, nem?
— Nem üresek — Katya szorosan összezárta az ajkát. — Az egyikben dolgozunk, a másik…
— Dolgozó! — az anyós hirtelen felcsattant, de a megszokott morgolódása mögött most valami más is bujkált. Talán félelem?
Ekkor élesen megszólalt a telefonja. Összerezzent, mintha áramütés érte volna, majd kapkodva elutasította a hívást.
— Ki volt az? — Andrei nem vette le róla a tekintetét.
— Senki! Reklámhívás! Mindig ezek az idegesítő marhaságok! — az ablak felé fordult, de Katya észrevette, hogy az ujjai remegnek.
— Ki kell pakolnom… — szólalt meg hirtelen Ludmila Viktorovna, kerülve fia tekintetét. — Hol alhatok?
— A nappaliban — Katya a volt dolgozószoba felé bökött.
— De ott…
— Tökéletes! — vágott közbe az anyósa, és hirtelen felkapta a bőröndjét, mintha menekülne.
Az ajtó csapódása után néhány másodpercig csend telepedett a lakásra.
— Ez nem normális — morogta Andrei.
Katya hitetlenkedve meredt rá.
— Nem normális?! Az anyád, aki a lakását úgy imádta, mint egy királynő a trónját, egyik napról a másikra eladja? Egyetlen bőrönddel ideállít? És minden kérdésre csak kitérő válaszokat ad?
Andrei homloka ráncba szaladt.
— És a többi cucca? Hol vannak az edényei, a bútorai?
Ekkor tompa puffanás hallatszott a nappaliból, majd egy ijedt felkiáltás.
— Mama? Minden rendben? — Andrei azonnal az ajtóhoz lépett.
— Igen! Igen, csak… megbotlottam.
A telefonja újra megszólalt. Ezúttal nem tudta elég gyorsan elnémítani. A kijelzőn világosan látszott a név: LENA.
— Mama, vedd fel — Andrei hangja határozott volt. — Lehet, hogy fontos.
— Mondtam, hogy reklám! — a kiáltása élesen vágott a levegőbe.
— Mióta hívnak a reklámok személyes névvel? — Katya összefonta a karját, és az anyósára szegezte a tekintetét.
Ludmila Viktorovna megmerevedett.
— Lena? — Andrei szeme elkerekedett. — Nem ő…
— A húgod — mondta Katya kemény hangon. — Tudja egyáltalán, hogy elköltöztél?
Az anyós arca sápadt lett, mintha arcul csapták volna.
— Persze, hogy tudja — motyogta, miközben a sálja szélével babrált. — Mindent elmondtam neki.
— Tényleg? — Andrei hangjában nemcsak kíváncsiság, hanem valami mélyebb aggodalom is érződött.
— Hagyjátok már ezt a vallatást! — robbant ki hirtelen Ludmila Viktorovnából.
A szemeiben valami fellobbant – harag vagy… pánik? Aztán sarkon fordult, és egy szó nélkül kiviharzott a lakásból.
Az ajtó csapódásától megremegtek a falak.
— Hívd fel Lenát — mondta Katya halkan, jeges hangon.
De Lena nem vette fel. Sem elsőre, sem másodikra, sem tizedikre.
— Ez nagyon nem tetszik nekem — morogta Andrei.
Néhány órával később Ludmila Viktorovna visszatért.
Öt zsúfolt bevásárlószatyrot cipelt be, mintha a világvégére készült volna.
— Ti semmit nem esztek rendesen — motyogta, miközben kenyeret és konzerveket tömködött a szekrénybe.
Aztán kilépett az erkélyre.
Katya követte a mozdulatait. Látta, hogy az anyósa a telefonját szorongatja.
— Galja… — a hangja alig volt több suttogásnál. — Mit tegyek? Nem mondhatom el nekik… Nem… Már nincs visszaút…
Katya megdermedt az ajtóban.
Andrei is hallotta.
— A pénz? — Ludmila Viktorovna szipogott. — Nem, nem az a baj… Az a baj, hogy Andrei ezt soha nem fogja megbocsátani…
Egy elfojtott nyöszörgés.
— Nem, Galja. Nem tehetem. Majd később hívlak… Nem… Nem mehetek sehová…
A telefon halk kattanással elnémult.
— Mama.
Andrei hangja megtörte a csendet.
Az anyja összerezzent, mintha rajtakapták volna.
— Ó! Ti még… ébren vagytok… Én csak…
— Ne csináld ezt, mama. Mondd ki.
Ludmila Viktorovna ujjai görcsösen szorították az erkély korlátját.
— Én… hibáztam.
— Milyen hibát? — Andrei egy lépéssel közelebb lépett hozzá.
— Azt hittem, biztos… az üzlet…
— Milyen üzlet, mama?!
Csönd.
Aztán, megtört, reszkető hangon:
— Mindenemet elvesztettem.
Katya döbbenten kapott levegő után.
Andrei lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet.
— És Lena?
Ludmila Viktorovna kétségbeesetten nézett rá.
— Nem tudja… még nem… Nem tudhatja meg. Meg fog gyűlölni.
Aztán, mintha a teste már nem bírná el a terhet, összeroskadt.
A csend szinte fülsüketítő volt.
Katya nagyot nyelt.
Odakint csendesen hullani kezdett az első hó.