Júlia gyorsan felkapott egy zakót a házikabátja fölé, és átvetette a táskáját a válla fölött. A taxiban az ablakot bámulva szorította a kezében a Vöröskeresztes pillecukrot — ezt a fajtát szerette leginkább Szergej, a rózsaszín csomagolású. Egyszerűen be akarta ugrani, meglepni, átölelni. Hiányzott neki. Az ülést elhalasztották, így két napot együtt tölthettek.
A lift lassan érkezett, ahogy mindig. Amikor elérte a saját emeletét, a szíve gyorsabban kezdett verni. Ránézett az órájára: tíz perccel nyolc előtt. Még éppen időben, vacsora előtt, a napi zűrzavart megelőzve. Most kinyitja az ajtót, és meglepődik.
Szergej nem nyitotta ki az ajtót azonnal. Az ajtó csak résnyire nyílt, és ő féloldalasan kukkantott ki. Az arca egy pillanatra üresnek tűnt, majd gyorsan összeszedte magát.
— Miért jöttél ilyen korán? — kérdezte, elhalványulva, remegő hangon. — Azt mondtad, csak két nap múlva jössz.
Júlia a táskájára bökött.
— Az ülést elhalasztották. Gondoltam, megleplek.
A konyhából egy női hang hallatszott — Natasja telefonált, nevetett. Egy pillanattal később megjelent a küszöbön — a húszkettes lakásból való szomszéd. Júlia tudta, hogy mi a neve, és azt is, hogy a szemben lévő patikában dolgozik. Találkoztak már, és mindig üdvözölték egymást.
— Helló, Júlia! — mondta Natasja, miközben egy félig megevett tortás tányért tartott a kezében. — Csak beugrottam egy pillanatra, — tette le a tányért az asztalra. — Szergej segített a csaptelepnél, gondoltam, meghálálom.
Júlia a táskáját a falhoz tette.
— Nem emlékszem, hogy valaha is nálunk jártál volna, — mondta hűvösen.
Szergej közelebb lépett, próbálva mosolyogni:
— Csak pár percre ugrottunk be. Miért vagy rögtön így… semmi különös.
— Aha, — bólintott Júlia. — Én most fürdök.
Este, már későn, amikor Natasja elment, és a lakásban feszültség telepedett, Júlia leült a kanapéra, levette a hajgumiát, és hátradőlt. Szergej a telefonját bámulta, anélkül, hogy ránézett volna.
— Finom volt a torta? — kérdezte Júlia, miközben ránézett.
— Olyan, mint a többi. Semmi különös, — válaszolta, anélkül, hogy felnézett a telefonjából.
Másnap reggel korán ébredt, és csendben kelt fel. Elhatározta, hogy rendet rak. A fiókban, a komódban régi, lejárt jótállások voltak, régi nyugták. Az egyik kicsúszott, és a padló alatt ragadt. Lehajolt, és egy vékony fehér téglalapot talált, a színház melletti étterem logójával. Az összeg — több mint három ezer. A dátum — három nappal ezelőtt.
A nyugtát a konyhai asztalra tette. Szergej megjelent rövidnadrágban és pólóban, nyújtózkodva.
— Mi ez?
— A te számlád. Étterem, az összeg… biztosan nem tévedsz, — bólintott Júlia.
Szergej megragadta a papírt, és összevonva a szemöldökét, megvizsgálta.
— Te most már nyomozó lettél? Ellenőrzöl? Nem bízol bennem? Ez már vicces — mondta, és visszadobta a nyugtát. — Oleg hívott. Gondjaik voltak a feleségével. Ittunk, beszélgettünk. Tudod, hogy mindig hozzám fordul tanácsért.
Júlia nem válaszolt. Csak az ablak felé fordult.
A hétvégén elmentek a fiukhoz, Artyomhoz, a táborba. Meleg volt, az út üres. A táborban gyerekzsivaj töltötte be a teret. Artyom kirohant eléjük, mindkettőjüket megölelte, majd elhúzta Júliát a kezénél: „Gyere, megmutatom, hol rajzolunk!” Júlia követte, és intett Szergejnek, hogy várjon.
A kézműves szobában a gyerekek hosszú asztaloknál ültek, egyesek rajzoltak, mások színes papírból vágtak.
Artyom elvezette Júliát a helyére, és megmutatta a papírt, amin embereket és házat rajzolt: „Ez ti vagytok. Ott van Arseny, ő nálunk lakik a szomszédos szállásról. Mi összebarátkoztunk.”
Aztán jött az ebéd. Egy külön asztalhoz ültek, Artyom mesélte, hogy reggeli tornák voltak, hogyan gyújtottak tüzet, és hogy a vezető gitáron játszott. Júlia nevetett, anélkül hogy észrevette volna, mit eszik. Szergej melléjük ült, bólintott, de szinte nem is szólt közbe. Aztán felállt, és a vezetőhöz ment a narancssárga pólójában. Valamit mondott neki, ő mosolygott, Szergej segített a doboz cipelésében. Júlia látta, hogy finoman megérinti a kezét. A lány szemeiben megcsillant a fény.
Júlia a padon ült, és törölgette a kezét egy szalvétával, miközben figyelte őket. Artyom befejezte a rizst, és nem vett észre semmit. Mindez apróságnak tűnt. De nem volt az.
Az úton visszafelé Júlia az ablakot bámulta. Aztán hirtelen megszólalt:
— Valahogy túl udvarias vagy ma.
— Megint kezded. Mindent félreértesz, — morogta Szergej. — Ne kezdjük el, oké?
— Pedig nekem úgy tűnt — ez már flört volt.
Szergej a tenyerével ráütött a kormányra:
— Ne kapd el már apróságokon! Nincs más dolgunk?
Este Júlia felhívta Marinit.
— Helló. Eljöhetek? Pár órára. Ki kell beszélnem magam.
Marina egy régi házban élt, ahol a balkonról mindig sült alma és szárított kamilla illata áradt. A konyhában ültek, a vízforraló zúgott.
Hosszú ideig csak ültek, teáztak, beszélgettek iskoláról, táborokról, városról. Júlia elmondott mindent — Natasjáról, a nyugatról, a vezetőről. Kezdetben nyugodtan, később már zűrzavarosan beszélt. Marina hallgatta, szinte meg sem szakítva.
— Hallod, van egy barátnőm, aki pincérnő ott. Meg tudom kérdezni. Ez a hely, a park mellett, amit mondtál — mondta Marina, amikor Júlia elhallgatott és a csészéjét bámulta.
— Nagyon hálás lennék, — bólintott Júlia, kezeivel körbeölelve a csészét.
Másnap hosszú nap volt. Dél körül csörgött a telefon.
Marina hívott, és hangja óvatos volt.
— A lány ott volt a műszakban. Azt mondja, a férjed jött egy lánnyal. Sötét haj, kék ruha. Nagyon hasonlított Natasjára.
Júlia hallgatott. Aztán csendesen mondta:
— Köszönöm. Visszahívlak.
Este egy üveg bort tett az asztalra, töltött magának, leült. Szergej kijött a fürdőszobából, fürdőköpenyben, nedves hajjal, az arcán piros foltok. A fejét törölte, és egy gyors pillantást vetett az asztalra.
— Natasja volt. Az étteremben. Veled. Te fizettél. Véletlen?…