Két évvel ezelőtt elvesztettem édesapámat. Nemcsak csodálatos ember volt, hanem kivételes üzletember is, aki biztos anyagi jövőt teremtett számunkra, testvéremmel. Mindig tudtuk, hogy rá bármikor számíthatunk, mellette biztonságban éreztük magunkat, és hittünk egy kiszámítható, stabil jövőben. Ő irányította a vállalatot, több boltot is vezetett, és hatalmas terveink voltak a jövőre nézve.
De hét évvel ezelőtt minden megváltozott. Egy váratlan diagnózis felforgatta az életünket. Édesapám megbetegedett, és bár mindent megtettünk érte, még a legjobb orvosok és a rengeteg pénz sem tudták megállítani a betegséget. Nem adtuk fel a reményt, és minden lehetőséget megragadtunk, hogy segítsünk neki, de az élet kegyetlenebb volt, mint hittük. A betegség végül erősebbnek bizonyult.
Amikor az orvosok közölték velünk, hogy nincs több esély, az egész családunk összeomlott. De a legfájdalmasabb nem is ez volt, hanem az, ahogyan néhány közeli hozzátartozónk viselkedett ebben a helyzetben.
Anya döntése
Anyám mindig is velünk élt, de amikor szembesült apám szenvedésével, úgy döntött, hogy nem képes tovább elviselni ezt a helyzetet. Azt mondta, nem bírja végignézni, ahogy elhagyja az élet, és nem akar a betegágyánál maradni. Ez a kijelentés villámcsapásként ért minket. Érthetetlen és kegyetlen döntésnek tűnt. Ő azonban fogta magát, és egyszerűen elment. Magára hagyta édesapámat a legnehezebb időszakában.
Nem lepett meg teljesen, mert anya mindig is a saját érdekeit tartotta szem előtt. Apánál tíz évvel fiatalabb volt, és bár egy időben segített neki az üzleti ügyekben, hamar elvesztette az érdeklődését. Soha nem mutatott különösebb törődést a család iránt – minden háztartási feladat a nagymamámra hárult, míg anya szépségszalonokba járt, fitneszórákra és luxusutazásokra költötte az idejét. Édesapám mindig is tudta, hogy mennyire távol áll a családjától, de mégis szerette.
Amikor apám állapota rosszabbodott, én döntöttem úgy, hogy odaköltözöm hozzá, és gondját viselem. A testvérem és a felesége is segítettek, amennyire tudtak, de anyám továbbra sem jelent meg. Nem érdekelte apám állapota, de időről időre pénzt kért tőlünk.
Édesapám mindig védelmébe vette:
— Ő a feleségem, szeretem őt. Neki is nehéz, így dolgozza fel a fájdalmát.
Nehéz volt megérteni ezt. Hogyan lehetett feldolgozásnak nevezni azt, hogy egyszerűen faképnél hagyta őt, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? Apám azonban mindig is talált mentségeket anyám viselkedésére.
A visszatérés
Apám halála után egy év telt el anélkül, hogy anyám akár egyszer is jelentkezett volna. Azt hittük, végleg eltűnt az életünkből. De amikor megtudta, hogy az örökség teljes egészében a testvéremre és rám szállt, és ő nem kapott semmit, azonnal felvette velünk a kapcsolatot.
— Elfogyott a pénzem — közölte minden szégyenérzet nélkül. — Tartoztok nekem, eltartotok engem.
Ezek a szavak döbbenetet és haragot ébresztettek bennünk. Anyánk, aki éveken át elfordult tőlünk, aki a legnehezebb pillanatokban magunkra hagyott, most úgy gondolta, hogy anyagilag támogatnunk kellene. A testvérem nem bírta szó nélkül:
— Miért gondolod, hogy ez a mi felelősségünk? Apánk mindent megadott neked, mégis elhagytad őt. Most mégis tőlünk vársz segítséget?
Anyám szemrebbenés nélkül felelte:
— Apátok mindig törődött velem. Ez a ti dolgotok is.
Szinte felfoghatatlan volt, hogy ennyire önző lehet. Én azonban nem akartam többé a megfelelési kényszer rabja lenni.
— Sajnálom, anya, de egy fillért sem kapsz tőlem — mondtam határozottan. — Amikor apának szüksége lett volna rád, elmentél. Most, hogy már nincs köztünk, tőlünk vársz segítséget? Nem tudok többé úgy tenni, mintha ez rendben lenne.
Erre anyám feldühödött. Kiabálni kezdett, vádaskodott, hogy hálátlanok vagyunk, hogy apánk elítélne minket a viselkedésünkért. Azt mondta, kegyetlenek és igazságtalanok vagyunk, majd dühösen távozott. Azóta sem keresett minket.
Merre tovább?
Most itt állok egy olyan döntés előtt, amelyet csak én hozhatok meg. Megbocsássak neki? Próbáljam helyrehozni a kapcsolatunkat? Vagy inkább végleg lezárjam ezt a fejezetet?
Néha azon tűnődöm, ha apám még élne, talán ő tudná, hogyan találjunk kiutat ebből a helyzetből. De már csak mi vagyunk, a testvérem és én, és nekünk kell eldöntenünk, hogyan tovább.
Nem könnyű figyelmen kívül hagyni anyám tetteit. Megértem, hogy nehéz lehetett számára a helyzet, de azt nem tudom megbocsátani, hogy amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, egyszerűen elfordult.
Most pedig választanom kell: tovább cipelem ezt a fájdalmat és újra próbálkozom, vagy végleg lezárom a múlt egy olyan részét, amely talán már nem érdemel második esélyt.