A gyermekotthonban Dima nem érezte jól magát, ezért amikor megérkezett a nagynénje, az apja nővére, és azt mondta, hogy elviszi őt magához, Dima örömmel fogadta a hírt.
A nagynénjét nem ismerte túl jól – háromszor jött Habarovszkba, és mindig azt mondta, hogy az apja túl messzire költözött. De minden alkalommal hozott ajándékokat, könyvet olvasott vele, társasjátékokat játszottak, és Miki egeret tanított neki rajzolni, amit Dima nem tudott megcsinálni. Azt lehetett gondolni, hogy a nagynéni szereti őt, ezért Dima meglepődött, amikor a gyámhatóság munkatársa közölte vele, hogy senki a rokonok közül nem fogja elvinni őt. Fél évet töltött a gyermekotthonban, és minden nap azt várta, hogy most már jön a nagynéni Zója és elviszi őt. És végül ő is megérkezett.
Nem volt édesanyja. Amikor Dima kicsi volt, az apja azt mondta, hogy ő messze ment. Most már Dima értette: messze, nagyon messze. Ez azt jelentette, hogy az anyja meghalt, ahogy az apja is.
Az apját elütötte egy autó. Nem messze a háztól, egyenesen az épület előtt. Az apja kiment tejért a boltba, mert Dima kiöntötte az utolsó cseppet, és tej nélkül csak csokis golyókat tudott enni. Sötét volt és csúszós, apja megcsúszott, és az autó túl gyorsan jött.
Dima hosszú ideig várt rá az ablaknál, a hideg üveghez nyomva az arcát. Nézte az órát, és próbálta kiszámolni, hogy mikor érhet haza. A számításai szerint már rég itt kellett volna lennie, még akkor is, ha a boltban hosszú volt a sor. Ha az eladó nem találta meg a visszajárót, vagy ha apja összefutott a szomszéddal, Ljudmilla nénivel, aki hangosan nevetett a férje rossz viccein.
Amikor csöngettek, Dima örömmel rohant, biztos volt benne, hogy apja végre hazatért. De nem ő jött. A szomszéd, Ljudmilla néni állt ott. Az arcán fekete foltok voltak, mintha festette volna magát, és most törölte le a szemeit. A szemei pirosak voltak. Azt mondta, hogy Dima nála fog aludni este. Amikor Dima megkérdezte, hol van apja, azt válaszolta, hogy sürgősen el kellett mennie dolgozni. Ez furcsa volt, mert az apja zongorista volt, és éjszaka nem dolgozott.
Ljudmilla néni hazudott. Nem tudta megmondani az igazságot. Másnap egy idegen nő érkezett a gyámhatóságtól, és ő közölte Dimmal, hogy az apja meghalt.
– Nem tudtam hamarabb jönni – mentegetőzött Zója nagynéni. – Ne haragudj rám, rendben?
Dima vállat vont. Miért is haragudott volna? Fél év alatt megtanulta, hogy még a családtagok is rosszabbak lehetnek, mint az idegenek. Az, hogy végül a nagynéni elvitte őt, már önmagában is nagy dolog volt.
Először utazott vonattal. Más körülmények között örült volna egy ilyen kalandnak, de most már mindegy volt. Az ablaknál ült, és nézte a gyorsan elsuhanó fákat és házakat, miközben arra gondolt, hogy soha többé nem látja a szülővárosát. A nagynéni azt mondta: „Utálom ezt a várost, mindig is tudtam, hogy tönkretesz téged.” Valószínűleg sosem akart ide visszatérni.
A vasútállomáson Zója férje, egy alacsony, erős férfi, Vaszilij várt rájuk.
– Hívhatsz bácsinak – mondta, miközben kezet nyújtott.
Dima örömmel vette, mert még soha senki nem nyújtott neki kezet felnőttként. Bácsi Vaszilij keze durva és erős volt, teljesen más, mint az apjáé. Az apja zongorista volt, és a kezei simák és szépek voltak.
Hamarosan világossá vált, hogy Bácsi Vaszilij nem örül Dima érkezésének. Az első napokban vidáman kérdezte, nem akar-e elmenni horgászni vagy hokizni, de Dima, bár zavarban volt, udvariasan visszautasította. A sport nem érdekelte, és még halat sem akart ölni. A nagynéni mondta neki, hogy ne zaklassa a fiút, inkább olvasson neki. Dima szerette a könyveket, már tudott olvasni, de mindig jobb volt hallgatni, amikor a nagynéni olvasott. Bácsi Vaszilij pedig azt mondta, hogy a könyvek lányos dolog, egy férfinak focizni kell.
De a nagynénivel jó volt. Soha nem volt édesanyja, és mindig irigyelte a többi gyermeket, bár az apjával soha nem érezte magát szomorúnak. A nagynéni ugyanolyan vidám volt, mint az apja – szerette a zenét, a könyveket, és sokat viccelődött és nevetett. Otthonról dolgozott, mindig volt ideje rá. Együtt mentek a parkba, a boltba, vacsorát készítettek Bácsi Vaszilijnak, aki fáradtan érkezett haza.
Egy napon a boltban egy magas, vörös hajú nő odament hozzájuk:
– Hé, Zója, te vagy az? Már rég nem láttalak! És ki ez? A tied?
Dima megfeszülve állt. A nagynéni magához ölelte és válaszolt:
– Igen, ő az enyém. Kinek másé lenne?
Dima szíve felmelegedett – mintha forró teát ivott volna lekvárral.
Ősszel Dima iskolába kezdett járni. Szerette tanulni, bár az olvasás unalmas volt: csak ő és Nesztya tudtak jól olvasni, a többieknek még a betűket magyarázták. Talán ezért is barátkoztak össze – az osztálytársaikkal ellentétben Nesztya okos és vidám volt, nem beszélt túl édes hangon, mint a többi lány. Már az új év előtt jól összebarátkoztak, és bár a többiek gúnyolódtak, Dima nem zavartatta magát.
De aztán összekülönböztek, amikor Ritu, az osztálytársnőt bántották. Dima, aki tudta, milyen érzés elveszíteni az apát, úgy döntött, hogy táncolni fog vele, amikor senki más nem akarta. Nesztya megsértődött, és árulónak nevezte őt. Az egész osztály rajta nevetett, és bár Dima nem akarta, valahogy mindent egyedül kellett átvészelnie.
Az élet lassan helyreállt. Dima egyre ritkábban gondolt az apjára, de bűntudatot érzett emiatt.