– Menj a te büdös házadba! – nevetett a férje, miközben anyjával együtt kicsavarták Ludát a házból.
A sült hagyma illata szállt a lakásban. Luda gépies mozdulatokkal kevergette a szószt, miközben egy pillantást vetett az órára. Valerijának fél órán belül haza kellett érnie, és a vacsorát forrón kellett tálalni – a férje nem bírta elviselni a hideg ételt.
Az utóbbi időben Luda egyre gyakrabban észrevette, hogy mintha robotként főzne. Régen minden étel a lelkét tükrözte: kísérletezett receptekkel, díszítette a tányérokat, próbált meglepni. Most azonban már csak egy kötelesség lett számára. Mint annyi más dolog ebben a lakásban.
Az ajtó hamarabb csapódott be, mint szokott. Luda megugrott, gyorsan megtörölte a kezét a kötényében, és kinézett a folyosóra.
– Valerijó, már itthon vagy? A vacsora tizenöt perc múlva kész lesz – mondta sietve.
– Nem vagyok egyedül, – válaszolta a férje, miközben lehúzta a cipőjét.
Mögötte megjelent a hatalmas alakú anyósa.
– Jó napot, Nadezsda Pavlovna, – próbálta Luda mosolyogni. – Gyere, éppen főzök.
– Megint pörköltet főzöl? – grimaszolt az anyósa, miközben körülnézett a konyhában. – Hányszor mondjam: a hagymát aranybarnára kell pirítani, nem pedig fekete szénné. Különben keserű lesz.
Luda szótlanul elfordult a tűzhelytől. Vitatkozni haszontalan. Nadezsda Pavlovna mindig talál valami kivetnivalót. Pedig a hagyma tökéletesen karamellizálódott, egyáltalán nem volt fekete.
– Ma, hagyd már, – mondta Valera, miközben leült. – A feleségem jól főz. Engem etet, és ennyi elég.
– Igen, pont így, „és ennyi” – folytatta az anyósa. – Pedig nekem, a te korodban, olyan vacsorákat csináltam, hogy mindenki a munkahelyen irigyelt!
Luda szokás szerint elengedte a beszélgetést. Az öt év házasság megtanította neki, hogy ne vegye magára a folyamatos kritikákat. Végül is, az anyósa és a férje mindig megtalálták a közös hangot, és ha próbált volna közéjük állni, csak idegeskedett volna.
A telefonja az asztalon vibrált. Luda nyújtózkodott, hogy elérje, de Valera gyorsabb volt.
– Berjozovkáról hívnak – mondta, miközben ránézett a kijelzőre. – Valószínűleg megint a szociális védelem hív a nagymamája miatt.
Luda szíve összeszorult. Három hete halt meg Zina nagymamája – az egyetlen ember, aki mindig támogatta. A Berjozovkából érkező hívások, ahol a nagymamája háza állt, még mindig fájdalmat okoztak.
– Helló – válaszolta Luda halkan, miközben a ház ablakához ment.
A nagymama szomszédja, Antonina Szergejevna hívta. A hangja barátságos volt, de határozott:
– Luda, ide kell jönnöd. A ház papírjait rendezni kell. Egyébként is, nézd meg, mi van ott. Van még valami a ház körül, a kert. Kár lenne otthagyni.
– Igen, persze, jövök a hétvégén – válaszolta Luda.
A beszélgetés rövid volt, de utána Luda furcsa elszántságot érzett. Valóban, itt az ideje, hogy rendezze a nagymamája örökségét.
– Megint a viskóról telefonáltak? – kérdezte Valera teli szájjal. – Add el minél gyorsabban, nehogy baj legyen. Csak a pénzt költesd rá!
– Nem akarom eladni – válaszolta Luda halkan, de határozottan. – Ez a nagymamám emlékére van.
– Jaj, csak ne kezdj megint ezzel az emlékezős szöveggel! – legyintett idegesen a férje. – Milyen emlék? Egy romos viskó a falu szélén, ahol még gáz sincs.
– De ott van a folyó, – válaszolta Luda. – És az almafa. A nagymama mindig büszke volt rá.
Az anyósa horkantott.
– Istenem, ne mondd már, hogy oda akarsz költözni! Ebbe a csöndes helyre, ahol semmi sincs. Úgy tűnik, egy kastélyt találtál magadnak!
A következő hetek egy végtelen rohanásban teltek. Luda szabadságot vett ki, hogy rendezze az örökséget. Az ügyvéd, a községi hivatal és a MÁK között ingázott Berjozovkában. Valera nem mutatott semmi érdeklődést, csak idegeskedett, hogy otthon nincs jelen.
– Hol voltál egész nap? – kérdezte felháborodva, amikor Luda fáradtan hazaérkezett. – A nadrágom nincs kivasalva, vacsora nincs!
– Valera, már mondtam, hogy az örökséget intézem, – válaszolta fáradtan Luda. – Csak két hét szabadságot kaptam a munkahelyemen.
– Kinek kell a te romos viskód? – nem nyugodott meg a férje. – Add el az első embernek, aki jön, és felejtsd el!
Luda már megtanulta, hogy válaszoljon hallgatással. Különös érzés erősödött benne – mintha ez a viskó Berjozovkában, amit igazán nem is látott rendesen a nagymamája halála óta, valami többet jelentett volna, mint egy egyszerű ház. A múlt egy darabja, amit meg akart őrizni.
A nap, amikor Luda megkapta a dokumentumokat, amelyek megerősítették a tulajdonjogát a nagymamája házában, boldognak kellett volna lennie. Még ünnepi vacsorát is készített és egy üveg bort vett. Azt akarta, hogy legalább egy kis részét az életének megossza a férjével.
Este, amikor Valera hazaért a munkából, Luda az asztalra tette a dokumentumokat, és büszkén bejelentette:
– Íme, végre minden el van intézve. Most már hivatalosan az enyém a ház.
De ahelyett, hogy gratulált volna, a férje csak gúnyosan horkantott:
– Legalább most már van hová menekülni.
Luda zavartan mosolygott:
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Amit mondok, – vállat vont Valera. – Ha nem jön össze nekünk, legalább elmehetünk a viskóba.
Abban az este…