„Menj a pajtába!” — mondta az apa a lányának, amikor elérkezett az éjszaka, és ő követte. Követték őket — és megdermedtek.
Első ránézésre minden szokványosnak tűnt. Az apa — erős, szótlan férfi, egykori erdész. A lány — csendes, sápadt tizenkét éves, mindig zűrzavaros fonattal, lesütött tekintettel. Egy elhagyatott faluban éltek, a falu szélén, az erdő szélén. A ház régi, meggyötört, mellette pedig egy sötét, elhanyagolt pajta. Bent — semmi figyelemre méltó: szerszámok, egy csomó széna, egy ketrec a tyúkokkal.
De minden este, amint besötétedett, az apa kőkemény arccal mondta:
— Menj a pajtába.
A lány csendben bólintott. Kérdés és ellenkezés nélkül — egyszerűen ment. Ő — követte. Bezárták az ajtót, és reggelig — csend. Semmi nesz, egyetlen hang sem.
A falusiak elkezdtek suttogni. Egyesek próbálták megszólítani az apát, de ő csak hallgatott, lesújtó tekintettel szorította a régi fejszét. A lányt is kérdezték — ő pedig csendben maradt, mintha egy szót sem tudott volna kiejteni, rémülten szorongott a falhoz, és még csak fel sem nézett.
A pletykák egyre terjedtek. Az emberek találgattak, féltek, de senki sem szólt. Mindaddig, amíg el nem jött a nap.
Egy éjjelen három fiatal férfi a faluból, miután a bátorság kedvéért alkoholt ittak, elhatározta, hogy kideríti az igazságot. Elbújtak a pajta közelében, amikor ismét meghallották a szokásos mondatot:
— Menj a pajtába.
Rápillantottak, óvatosan közelítettek, elrejtőztek a bokrok mögött, próbálták nem levegőt venni. Látták, ahogy a lány és az apa beléptek a pajtába. Az ajtó bezárult. Néhány másodpercig csak csend volt. Aztán…
Meggyulladt egy halvány fény. Az ajtó repedésein keresztül látták, hogy apa és lánya egy körbe állnak, amelyet régi csontok és hamu alkottak. A lány remegett, az apa valamit motyogott, miközben felemelte a kezét a plafon felé. És akkor…
A pajta falai megremegtek, a levegő zúgni kezdett, és a kör közepén valami… fekete, szőrös lény mászott elő, szikrázó, izzó szemekkel. Az lény feléje nyúlt, de az apa előrelépett, és hangosan kiáltott:
— Ő nem a tiéd! Amíg élek, nem a tiéd!
A szörnyeteg felordított, de hátrált a sötétségbe, eltűnt a füstben. A fény kialudt. Minden elcsendesedett.
A fiatalok megdermedtek a félelemtől. Csak hajnalra mertek elmenni, bőrük sápadt volt, és egy szót sem szóltak.
Azóta senki sem mer odanézni a pajtához. Az apa pedig továbbra is ezt mondja:
— Menj a pajtába.
És minden este — ismét elkezdődik a harc.
— Menj a pajtába.
Évről évre, éjjelről éjjelre ismétlődött a rituálé. A lány ment, az apa követte. A pajta határvonal lett közöttük és valami más között. A szörnyeteg minden alkalommal előjött. És minden alkalommal az apa próbálta megállítani, alkudozott, kiabált — és minden alkalommal épségben távozott, de egyre inkább elgyötörtnek tűnt, mintha minden alkalommal kevesebb lenne belőle.
Egy napon — tavasszal, a telihold idején — a lány nem ment.
Ott állt az ajtó előtt, és a szemeiben nem félelem, hanem elszántság volt.
— Nem megyek — mondta.
— De muszáj — válaszolta keményen az apa. — Ha nem teszed, ő kiszabadul.
— Tudom — mondta a lány halkan. — De most már kész vagyok.
Az apa elhalványult, de engedett. Mintha várta volna ezt a pillanatot.
Együtt léptek be a pajtába, de ezúttal csak ő állt a kör közepén. Az apa a határon maradt. A motyogás — most már az őé volt. A kezek felemelkedtek — most már az őé. És ekkor, mint mindig, a szörny előmászott a sötétből.
De most — valami más történt.
A lény megállt. Megmerevedett. És… meghajolt. Majdnem tisztelettel.
— Elfogadta — hörögte a lény. — Az örökös.
Az apa térdre esett.
— Katya… biztos vagy benne?
A lány bólintott.
— Már nem vagy szükséges — sziszegte a Sötétség, és ránézett az apára. — Az adósság ki lett fizetve.
A pajta megremegett, de nem a félelemtől — hanem a felszabadulástól. A csontok a körben kék fényben izzottak, majd hamuvá váltak. A lány előrelépett — és a lény… elolvadt benne.
Azóta az apa már nem mondta:
— Menj a pajtába.
Most már éjszakánként csak a tűzhely mellett ül, csendben nézi az ablakot. És az ablakon túl, a sötétben, egyre gyakrabban lehet látni a lány alakját. Ő már nem mosolyog. A szemében valami más van. Mintha várna.
Várja, hogy eljöjjön az idő, amikor valaki másnak kell majd szólni.
Három nap telt el. A falu mintha megállt volna lélegezni. A pajta már nem nyílt ki. Az apa nem ment ki sehova. A lányt senki nem látta.
A pletykák terjedtek, mint a penész. Egyesek azt mondták, hogy az apa megőrült, és bezárta őt a pajtába. Mások azt mondták, hogy ő maga lett megszállva. Egy öreg vadász, aki emlékezett a múltra, így szólt:
— 1941-ben ugyanez történt. Csak akkor egy fiú volt… és az egész falu egy évvel később elégett.
Éjszaka a pajtából fény tört elő — nem sárga, nem fehér, hanem élő fény. Mint egy másik világ lehelete. Körbe-körbe szállt, átúszott a háztetők felett, majd elhalt. Utána — csend. Semmi ordítás, semmi nesz.
Reggel az apa kijött. Úgy nézett ki, mintha nem is embereken keresztül nézne. A szemei üresek voltak.
— Ő most az őr — mondta halkan. — És én — csak egy ember vagyok.
Bement az erdőbe, és többé nem tért vissza.
A lányt később látták — nem a faluban, hanem az éjszakai ablakokon keresztül. Nem öregedett. Mindig egyedül. Mindig ott volt mások félelmeivel. Amikor valaki próbált belépni a pajtába — eltűnt. Örökre. A pajta már nem volt normális. Lélegezett. Élt.
És egyszer valaki hallotta:
— Menj a pajtába…
De most már nem az apa hangja volt. Az ő hangja volt.