Colorado terület, 1886.
A tél olyannak tűnt, mintha az ég is belefáradt volna az életbe. A hegyek között a hó nem csupán hullott – hanem temetett. Embereket, múltakat, emlékeket.
Thomas Bequet a kereskedelmi poszt romjai közt állt, csizmáját félig betemette a jég. A szél az arcába vágta a havat, és minden lélegzet fájt, mintha a hideg szándékosan akarta volna emlékeztetni: még él.
A kalapja mélyen árnyékba borította az arcát, de a szeme – szürkéskék, kemény, mint a fagyott acél – mindenre figyelt.
A posztban embereket adtak-vettek, mint lovakat vagy régi puskákat. Ez a vidék nem ismert irgalmat. És Thomas sem hitt benne már.
Nem azóta, hogy Sarah Alison, a menyasszonya, porrá vált egy tűzvészben három téllel korábban.
Azóta csak céltalan lovaglások, üres flaskák és néma éjszakák voltak.
De aznap… valami más volt a levegőben.
Aztán megszólalt a hang.
Vékony, remegő.
Gyermeki.
– Meg tud venni minket, uram?
Thomas lenézett. Egy apró kislány állt előtte, szürke szeme a félelemtől és fagyott könnyektől csillogott. Karjában csecsemőt tartott, olyan óvatosan, mintha a világ utolsó kincsét védené.
– Kérem… nem fogunk sírni.
Thomas szíve egy pillanatra kihagyott. A tekintete a kis kéz irányába mozdult, ahol a gyerek egy fából készült emelvényre mutatott.
Ott állt a nő.
A csuklóján bilincs, a testtartása megtört, de nem alázatos. A szeme, bár lehajtva, tüzet rejtett. Arcát füstös kendő takarta, de abból is látszott: szép lehetett valaha. Most azonban minden szépséget elvett tőle a világ.
– Következő tétel! – ordította a kikiáltó. – „Nő, takarításban és főzésben jártas, két eltartottal. Csendes természetű. Tíz peso a kezdés!”
A tömeg röhögött. Egy részeg hang felkiáltott:
– Adok ötöt, csak ne beszéljen!
Thomas előrébb lépett.
– Tizenöt.
Nevetés, fütty, néhány gúnyos megjegyzés.
Aztán hátulról valaki:
– Harminc!
Thomas szeme nem mozdult.
– Harmincöt.
Csend lett. A kalapács lecsapott.
– Eladva!
Thomas fellépett a dobogóra. A kikiáltó vonakodva nyújtotta felé a bilincsek kulcsát. A férfi fizetett, aztán lassan a nő elé állt.
A nő nem szólt. Csak lehajtotta a fejét, mintha nem is bízna benne, hogy ez valóság. A kislány a szoknyájába kapaszkodott, a csecsemő alig hallhatóan nyöszörgött.
Thomas kinyitotta a bilincset.
– Szabad.
A nő felnézett. A szeme – mélyzöld volt, de nem könyörgő. Inkább… figyelő.
– Hová mehetünk most? – kérdezte.
– Egyelőre velem jönnek. – Thomas a lovához intett. – Van egy ház a hegy lábánál. Üres. De meleg.
A hegyi út hosszú volt és kegyetlen. A hó egyre sűrűbben hullott, a szél sírva tépte a kabátjukat.
Thomas a nő felé nyújtotta saját pokrócát.
– Vigye.
– Nem kell – tiltakozott. – Megfázik.
– Már rég megfagytam – felelte szárazon.
A nő halványan elmosolyodott.
– Sarah is így mondta volna.
Thomas megállt.
– Honnan tudja ezt a nevet?
A nő a szemébe nézett. – A kislányom, amikor meglátta magát az árverésnél, azt mondta: „Anya, ez a férfi pont olyan szomorú, mint az a nő a tűzben.”
Thomas keze ökölbe szorult. – A tűzben?
A nő bólintott. – Ott voltam. Láttam azt a panziót leégni. És a nőt, akit mindenki halottnak hitt.
Thomas szinte suttogta:
– Ne játsszon velem, asszony.
– Nem játszom. A neve… Sarah Alison volt. De nem halt meg.
A férfi megdermedt. A világ megállt körülötte.
A házhoz érve a nő a gyerekeket fektette le, majd a kandallóhoz ült. A fény megvilágította az arcát. És akkor Thomas meglátta.
A szemek.
A vonások.
A sebhely a bal halántéknál.
– Sarah…?
A nő felnézett.
– Annak hívtak.
A szavak úgy csapódtak Thomasba, mint golyók.
– Azt mondták, nem jött ki a tűzből… láttam a testet!
– A testet – suttogta Sarah – az enyémnek hitték. Egy szobalányé volt. Engem egy vándorló orvos mentett meg. Fél évig nem tudtam járni. Amikor visszatértem, azt mondták, maga eltűnt a határvidéken.
– És te? – kérdezte Thomas keserűen. – Te meg új életet kezdtél?
Sarah lehajtotta a fejét. – A lányomnak apára volt szüksége. Az az ember, Reed, befogadott. De meghalt tavaly. Egyedül maradtunk.
Thomas némán nézte őt. A csend lassan megtört.
– És most azt akarja, hogy higgyem, mindez véletlen volt? Hogy itt, a semmi közepén találkoztunk?
Sarah a kandalló lángjába nézett.
– Nincsenek véletlenek. Csak be nem teljesített ígéretek.
Az éj mélyén Thomas nem tudott aludni. Kint a szél üvöltött, a ház falai recsegtek.
Felállt, és a kandallóhoz ment. Sarah aludt a gyerekek mellett, az arcán béke.
A férfi a zsebéből elővett egy régi, megégett fényképet. Rajta Sarah – fiatal, mosolygós, a nyakában egy medál.
De a medál most a kislány nyakában csillant.
Thomas lassan elmosolyodott.
Reggel, amikor Sarah felébredt, a férfi már nem volt ott. Csak egy levél a kandalló párkányán, gondosan összehajtva.
„Sarah,
három éve, minden éjjel, imádkoztam, hogy még egyszer lássalak.
Isten meghallgatott – de tudom, miért küldött téged vissza. Nem értem, hanem a lányodért.
Ő legyen az, aki nem a múltat hordozza tovább, hanem az új kezdetet.
A hegyszorosban, a régi fenyők között, elástam valamit, amit neked ígértem: az aranygyűrűt, amit sosem adhattam a kezedre.
Vidd el, és tanítsd meg neki, mit jelent a szó: ’hazatérni’.
Én már megtettem.”
Sarah szeme megtelt könnyel. Kirohant a házból, a hóba.
De Thomas lova nyomát már befedte a szél.
A fehérségben csak a csönd maradt.
És egy medál, amelyen a napsugár megvillant – mintha az égi ígéret még mindig őrizné a férfit, aki megtanulta:
néha a szeretet nem abban rejlik, hogy megtartod, hanem hogy elengeded.