Megterítettem egy férfinak, aki azt sem tudta, mit jelent nőnek lenni…
A barátnőim bolondnak tartottak, amikor újra nyitott szívvel kezdtem nézni a férfiakra. Ötvennégy éves vagyok, a férjem már nincs mellettem. Hosszú éveken át házasságban éltem – huszonhat évig – és sokáig azt hittem, ez lesz az életem végéig. Aztán egy napon rádöbbentem: én ennél többet érdemlek.
Nem hoztam elhamarkodott döntéseket. Megvártam, míg a fiunk felvételt nyert az egyetemre, elköltözött, és akkor, csendben, összepakoltam. Eljöttem.
Volt egy kis lakásom, amit még anyámtól örököltem. Régen a férjemmel úgy terveztük, majd a fiunké lesz, ha felnő. De aztán úgy döntöttem: ő majd megteremti magának a jövőt. Nekem pedig végre itt az idő, hogy megéljem a sajátomat.
Az első hónapok furcsán üresek voltak. A férjem még próbálkozott – virágok, ígéretek, könnyek. De engem már nem lehetett visszahúzni abba a ketrecbe. Elkezdtem tanulni, mit jelent újra szabadnak lenni. Megfigyelni az embereket, az illatokat az utcán, a saját gondolataimat.
És akkor megjelent ő. Viktor.
A szomszéd házban lakott, időnként összefutottunk a parkban. Először csak köszönések, aztán néhány szó, végül hosszabb beszélgetések. Egy-egy mosoly, melegebb tekintet. Olyan régen éreztem ilyesmit, hogy először azt hittem, csak képzelődöm.
Aztán egy nap meghívott vacsorázni.
Úgy döntöttem, legyen nálam a találkozó. Kényelmes, meghitt, és így megmutathatom neki, hogy nemcsak beszélgetni tudok, de főzni is. Különleges vacsorát terveztem, elővettem a legszebb porcelánt, a borospoharakat. Gyertyákat gyújtottam, kiválasztottam azt a ruhát, amit még a házasságom elején viseltem utoljára. Szépnek akartam érezni magam. Vonzónak. Élőnek.
Pontban hét órakor megszólalt a csengő.
Ajtót nyitottam… és megdermedtem.
Viktor állt ott. Se virág, se egy üveg bor, semmi jelzés, hogy tudná, mit jelent egy ilyen este egy nő számára.
– „Tényleg semmit sem hoztál?” – kérdeztem döbbenten.
Megrándult a vállán.
– „Ugyan már, nem vagyunk gyerekek. Minek a formaságok?”
Mosolyogtam. De ez a mosoly már nem volt kedves.
– „Pont ezért. Mert nem vagyunk gyerekek.”
És becsuktam előtte az ajtót. Szó szerint az orra előtt.
Bementem, leültem, és próbáltam lenyelni a dühöt, ami elöntött. Hogy lehet valaki ilyen tapintatlan? Ennyi év után, egy újrakezdés küszöbén, hogy nem érzi, mennyire fontos egy apró gesztus?
De az évek megtanítottak valamire: ha már az első találkozáskor sem lát bennem nőt, ha nem veszi a fáradságot, hogy megmutassa, fontos vagyok – akkor nincs értelme továbbmenni.
Pár nappal később hallottam, hogy Viktor a szomszédoknak panaszkodik. Azt mondta, túl nagyra vagyok magammal, biztos így is maradok egyedül, mert „senki sem elég jó nekem”.
Hát legyen.
Inkább legyek egyedül, mint valaki olyannal, aki nem látja az értékemet.
Hogy jön-e még valaki, aki igazán lát majd engem?
Nem tudom.
Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. De egy biztos: most már tudom, mit nem akarok.
És néha ez már önmagában is elég ahhoz, hogy újra erősnek érezzem magam.
Ti mit tettetek volna a helyemben?