Elmentünk meglátogatni anyukámat.
Ahogy beléptünk a lépcsőházba, a földön kuporogva ott ült egy öt év körüli kisfiú, és úgy sírt, mintha összeomlott volna a világ.
– Hát te meg miért sírsz ennyire? – kérdeztem tőle.
– A nagymamámhoz jöttem vendégségbe – hüppögte –, kimentem az udvarra játszani, és mikor visszajöttem, már nem nyitotta ki az ajtót…
– Na, ne bőgj már úgy, hogy a könnyeid buborékot fújnak – próbáltam tréfásan nyugtatni. – A nagyi biztos csak elszaladt valahová, mindjárt hazaér.
De Róma – mert így mutatkozott be – csak rázkódott a sírástól. Olyan apró, olyan elveszett volt, hogy az ember szíve belesajdult.
– Melyik lakásból jöttél? – kérdeztem.
– A tizennyolcadikból… – szipogta.
Na igen, a tizennyolcasban nemrég új lakók költöztek be, még nem ismerem őket.
Csengettem – semmi válasz.
Nem hagyhatom csak úgy ott a lépcsőn ezt a síró kisgyereket!
– Gyere fel hozzánk, Róma, – mondtam. – Írok egy üzenetet a nagyinak, hogy nálunk vagy.
Amíg a férjem lekötötte a figyelmét, én gyorsan papírra vetettem: „Róma a 28-as lakásban van.”
Lementem, betoltam a cetlit az ajtórésbe, visszamentem.
A nappaliban a fiam és Róma már boldogan tologatták a kisautókat.
Megmostam a kezét, megkérdeztem:
– Kérsz egy kis borscsot?
– Kérek! – felelte csillogó szemekkel.
Egy pillanat alatt eltüntette a levest, alig győztem nézni.
– Van töltött káposzta is.
– Azt is kérek!
Kettőt megevett gond nélkül.
– Kompót vagy gyümölcslé legyen?
– Inkább teát innék.
Hát, erre azért megállt bennem az ütő. Mert ha én voltam ötéves, és volt kompót meg gyümölcslé, akkor a teától menekültem. De mindegy.
Leültünk, teáztunk ostyatortával, a férjemmel meg Róma komoly eszmecseréket folytattak: autómárkák, sebességek, lóerők – minden fontos férfitéma előkerült.
Közben megérkezett anyukám. Elmeséltem neki a kis vendég történetét.
– Furcsa – mondta. – A tizennyolcadikban egy hozzád hasonló korú nő lakik.
Én ebben semmi furcsát nem láttam. Egy negyvenpluszos nőnek simán lehet már ötéves unokája, semmi szokatlan.
Anyám bólintott, elfogadta a logikát, és beállt játszani Rómával. Előkerült a játékdoboz is, indult a buli.
Úgy egy óra múlva csöngettek.
Ajtót nyitok – egy nő áll ott, „hozzám hasonló korú”, ahogy anya mondaná (valójában jócskán ötven fölött).
– Jó napot, – szólal meg zavartan. – Most jöttem haza a munkából, és egy cetlit találtam az ajtóban. Azt hiszem, elírták a lakást?
Na, már az is gyanús volt, hogy „most jött haza a munkából”.
De amikor közölte, hogy fogalma sincs, ki az a Róma – na, ott végképp elvesztettem a fonalat.
– Nem hiányzik egy unokája?
– Még nincsenek unokáim – válaszolta határozottan.
Na most már tényleg nem áll össze a kép.
Visszamentem a szobába. A műhelyben épp nagyüzem volt: anyám pakolta a kockákat a dömperbe, a férjem húzta a zsinóron, Róma pedig osztogatta a parancsokat.
– Róma, biztos, hogy a tizennyolcadikból jöttél?
– Igen! – mondta, miközben továbbra is a szállítmányozással volt elfoglalva.
– Ismered ezt a nénit? – mutattam az ajtóban állóra.
Róma ránézett egy pillanatra, vállat vont:
– Nem.
– Ő sem ismer téged, – mondtam. – Pedig ő lakik a tizennyolcadikban.
Erre mindenki megfagyott egy pillanatra. A dömper is megállt.
– Ő nem ott lakik… – közölte nyugodtan Róma, majd próbált visszatérni a játékhoz.
Most már minden tekintet a nőre szegeződött.
– Én tényleg ott lakom – rebegte megdöbbenve. – De ez a kisfiú nem az enyém, esküszöm!
Én megértettem a rémületét – anyámnak olyan arckifejezése volt, mintha épp most akarna hozzávágni egy kockát, és ráhajtani a dömperrel.
– Játék STOP – mondtam, és leültem a padlóra Róma mellé. – Kezdjük az elején. Honnan jöttél a nagymamádhoz?
– Pétervárról.
– Tudod a címed otthon?
– Persze – és mondta is az utcát, házszámot, lakást.
– És a nagymamád címe?
Mondta azt is.
És akkor minden a helyére került. A kis ördög a saját udvarukban játszott a barátaival, de játék közben átkerültek a szomszédos háztömb udvarára.
Mikor mindenki hazament, Róma is elindult – de véletlenül nem a nagymamája házához, hanem a miénkhez.
A házak egyformák, ő meg öt éves. Csengetett – senki nem nyitott. Megijedt. Sírt.
Ennyi volt az egész.
Adtunk neki ajándékba egy kisautót, és elvittük a valódi nagymamához.
Az udvarban már messziről hallottuk az aggodalommal teli hangot:
– Róma! Rómááá! Rómaaaaan!
Odasiettünk.
Egy halálra vált nő állt ott – olyan „körülbelül velem egykorú”, aki már túl van a hatvanadik születésnapján, de a virágcsokrok még ott hervadoznak az asztalon.
– A maga kisfia?
– Az! – kiáltotta, és úgy borult ránk zokogva, mint egy hálaáradat.
Megnyugtattuk, elmagyaráztuk, nevettünk.
Bár a nevetése ideges volt.
Róma viszont tökéletesen nyugodt maradt – hiszen neki már van egy új autója, úgyhogy hagyják őt békén játszani.
A nagymama annyira hálálkodott, hogy menekülőre fogtuk, mielőtt tényleg elsírja magát.
Ahogy távolodtunk, halljuk még:
– Róma, gyere gyorsan ebédelni, biztos éhes vagy!
– Már ettem! – válaszolta Róma, miközben tovább gurította a kocsit az aszfalton.
– Igen, már evett – erősítettem meg. – Leves, második fogás, tea.
– Na ne mondja! – csodálkozott a nagyi. – Otthon alig tudok belé tukmálni egy kanál levest sem!
Felvontam a szemöldököm.
A kisfiú végre felnézett az autóról, elmosolyodott, és még utánunk kiáltott:
– Holnap is jövök!