Azt hittem, eltemettem őt… Aztán újra megláttam – élve.
Soha nem gondoltam volna, hogy harmincnégy évesen már özvegy leszek. Egyedül maradtam a kisfiammal, Lukával, miután elvesztettem a feleségemet, Stacyt – vagy legalábbis azt hittem.
Az utolsó kép, ami róla él bennem, az, ahogy búcsúzóul megcsókol, haja levendulaillatot áraszt, és azt suttogja: „Hamarosan találkozunk.” Aztán egy hívás mindent megváltoztatott.
Seattle-ben voltam üzleti tárgyaláson, amikor megcsörrent a telefonom. Stacy apja volt az.
– Abraham… baleset történt. Stacy… meghalt.
A szavak nem akartak eljutni a tudatomig. Csak előző este beszéltünk. Hogyan lehet ez igaz?
– Egy részeg sofőr… reggel történt – mondta még.
A világ megszűnt létezni. A következő dolog, amire emlékszem, hogy belépek a házunk ajtaján. Már üres volt. A temetést nélkülem tartották meg. Nem búcsúzhattam el tőle. Az anyja csak ennyit mondott:
– Nem akartunk várni. Így volt jobb.
Nem ellenkeztem. A gyász megbénított. Hagytam, hogy történjenek a dolgok. Aznap éjjel a fiamat öleltem magamhoz, aki zokogva kérdezte:
– Mikor jön haza Mami?
– Ő már nem tud, kicsim… De szeret téged. Nagyon.
– Akkor sem telefonálhatunk neki?
– Mami most már az angyalokkal van – suttogtam.
Teltek a napok. Két hónap múlva is ott lógtak a ruhái a szekrényben, és a kedvenc bögréje még mindig a mosogatóban állt. A ház maga volt az élő emlékmű. Luke egyre csendesebb lett, alig evett, és csak ült a reggeli mellett, mint aki nem is ezen a világon jár.
Akkor döntöttem úgy, hogy ki kell törnünk ebből a mardosó csendből.
– Mit szólnál egy tengerparti kiruccanáshoz? – kérdeztem tőle, erőltetett mosollyal.
A szeme felragyogott.
– Építünk homokvárat?
– Amekkorát csak akarsz!
A szálloda egyszerű volt, de tengerre nézett. Napokig csak játszottunk, úsztunk, nevettünk. Luke kacaja volt az első hang, ami áttörte a gyász falait a szívemben.
Aztán jött a harmadik nap.
Ültem egy napernyő alatt, amikor Luke futva jött hozzám.
– Papa! Nézd! Anya visszajött!
Először mosolyogtam. Talán csak képzelődik, vagy összetéveszt valakit. De aztán megláttam őt.
Ott állt, háttal nekünk. Ugyanaz a tartás, ugyanaz a haj. És amikor megfordult…
A világ megállt.
Stacy volt az.
Nevetett, miközben egy idegen férfi karját fogta. Rám nézett. Megmerevedett. Aztán elfordult, és sietve elvegyült a tömegben.
– Mami! – kiáltotta Luke. – Miért nem jön ide?
Magamhoz húztam őt.
– Gyerünk, bajnok. Menjünk innen.
– De Papa, ő volt az! Te is láttad! Miért nem köszönt?
Nem volt válaszom. Mert amit láttam, az minden képzeletet felülmúlt. És amit azóta megtudtam… még fájdalmasabb volt, mint a halálhíre.