– Képzeld el, nagyi! A Balatonnál ma találtunk egy gyűrűt! Egy aranygyűrűt, komolyan! Csak úgy ott volt a homokban! Apa véletlenül belenyúlt, és hopp, a kezében maradt!
– Ezt nem mondod komolyan!
– De, tényleg! Nem hiszel nekem?
– Dehogynem, drágám, hogyne hinnék.
– És tudod, mit csinált apa? Odaadta anyának, ott helyben! Azt mondta, ez most az övé. Még címke is volt rajta!
– Címke?! Egy gyűrűn?
– Igen! Apa elmagyarázta, hogy valószínűleg egy ékszerüzletből esett ki, valahogy kigurult a homokba. Úgyhogy ez biztosan nem elveszett, és pláne nem ellopott!
– Hát ha apa így mondta…
– Bizony! És azt is mondta, hogy ott még egy csomó ilyen gyűrű lehet! Lajcsival most minden nap ásunk, hátha találunk még egyet. Még egy kicsit is jó lenne!
– És Lajos? Már meggyógyult a köhögésből?
– Teljesen! Ki is érne rá köhögni, mikor ennyi minden történik? És Alfi hogy van?
– Jól van, jól… És ti mit esztek ott?
– Ne térj ki, nagyi! Mutasd Alfikát!
A nagyi kapcsolta a kamerát. Alfi, a kutya, csendben feküdt a szőnyegen, szinte figyelve a beszélgetést.
– Nézd csak, Alfi, mondd, hogy szia!
– Nagyi, miért olyan szomorú a szeme?
– Jól van ő, csak… tudod, hiányoztok neki.
– Nem igaz! Érzem, hogy nincs jól. Alfi! Hallasz engem?
A kutya, mintha felismerte volna a hangot, lassan mozdult, farkát megrázta.
– Jól van, drágám, mennem kell. Vár a kert. Meddig maradtok még?
– Anya szerint még legalább két hétig.
– Két hét?! – nézett a nagyi Alfira, aki mintha sóhajtott volna.
– Igen, nagyon jól érezzük magunkat! Ha még egy gyűrűt találnánk, Alfi is kapna egyet a nyakörvére! Ugye, Alfi?
– Anya, szia! Lilla mondta, hogy hívtál, valami baj van?
– Mikor jöttök haza?
– Nem tudom, miért?
– Alfi nem eszik. Egyáltalán. Csak fekszik, bámulja az ajtót. Minden zajra odarohan, aztán csalódottan visszabújik a helyére.
– De a megszokott tápot kapja, ugye?
– Nem, inkább sült krumplit főzök neki minden nap! Hát persze, hogy a megszokottat!
– Ez nem jó… Mutasd!
A kamera újra Alfira fordult. A kutya lesoványodva, levert arccal hevert a helyén.
– Talán orvoshoz kellene vinni…
– Miféle orvoshoz?! Ő nem beteg, csak… magányos. Egy hónapja nem vagytok itthon. Ez neki egy örökkévalóság!
– Rendben, bejelentkezünk. Vidd el, kérlek.
– Na, anya, mi történt?
– Elmentünk. De megharapta az orvost, mikor a mérlegre próbálta tenni. Aztán szájkosarat kellett rá adni, hogy megvizsgálhassák. Soha nem láttam még így viselkedni…
– És mi volt a diagnózis?
– Semmi konkrét. Kívülről egészséges. Azt mondta, valószínűleg súlyos stressz.
– Mert?
– Komolyan kérded még?! Hiányoztok neki, ennyi az egész!
– Jó, ne kiabálj, anya…
– Tudod mit? Törődjetek vele ti, ahogy akartok…
– Anya, miért hívsz ilyen későn?
– Azt hiszem, Alfi… alig lélegzik.
– Mi?! De hát holnap hajnalban indulunk haza!
– Nem tudom, kibírja-e. Napok óta semmit sem evett. Most már a vízhez sem nyúl.
A háttérből egy gyerekhang:
– Nagyi, miért sírsz?
– Alfival baj van, drágám…
– De hát mi holnap jövünk!
– Nem biztos, hogy addig várni tud…
– Nagyi, add oda neki a telefont! Kapcsold be a hangszórót!
A nagyi odatette a készüléket a kutya mellé.
– Alfi, én vagyok az! Lilla! Holnap jövünk, hallod? Tudom, haragszol, de nem felejtettünk el! Te nem olyan vagy! Te egy Tóth vagy, Alfi Tóth! Emlékszel, amikor az a ronda rottweiler megtámadott, és te megvédtél?
Két fejjel nagyobb volt nálad, mégis megállítottad. Azt hiszed, ezt elfelejtenénk?
A kutya lassan felnézett. A farka megremegett.
– Na most pedig szépen felállsz, és odamész a konyhába. Vár ott a táp. Gyerünk, Alfi Tóth!
Alfi kászálódni kezdett. Megindult a konyha felé, és evett.