Aznap a levegő a városban különösen fojtónak tűnt, mikor Alice kézhez kapta a régóta várt levelet. Az időtől megfakult boríték a tenger, a sós levegő és az otthonosság halvány illatát árasztotta — az emlékek illatát, ami gyermekkorára emlékeztette. Kezét reszketve nyitotta fel, és elolvasta a régi időkben írt, gondosan megformált sorokat. Nagymamája, Szófia, saját otthonát hagyta rá ajándékként: azt a házat, mely a legkékebb tenger partján áll, ahol a legszebb nyarak teltek meg emlékekkel.
Alice szíve egyre hevesebben vert, miközben az örömhez keveredett valamiféle szomorúság is. Mintha maga is érezte volna a meleg homokot mezítelen lába alatt, hallotta a hullámok susogását, és megérezte nagymamája ölelő, szerető kezét, amely mindig az ajtóban várta őt.
Azonnal felhívta Markot, de annak hangja a telefon másik végén távolságtartó és kissé türelmetlen volt, mintha nagyon fontos elfoglaltságból szakították volna félbe.
– Mark, muszáj elmennem – kezdte határozottan, bár belül remegett –, nagymama hagyatékot hagyott rám. A tengerparti ház az enyém lett.
Percekig csend volt a vonal túlsó végén.
– A régi, omladozó ház? – kérdezte szinte gúnyosan.
– Az épület nem omladozó! – kiáltott fel Alice. – Hagyományos, tágas és tele van történelemmel. Emlékszel, hogy minden nyarat ott töltöttem gondtalanul, mert a szüleim bíztak nagymamára, aki vigyázott rám? Még a kéz fogásával vezette a habokhoz, mikor kicsi voltam. Később pedig a barátnőimmel futkároztam a parton, napestig éltük át a tengeri örömöket: szendvicsekkel, gyümölcsökkel felszerelkezve, nevettünk, úsztunk, élveztük a hullámokat.
– Mennyi időre tervezed? – szakította félbe a hang hidegen, üzletiesen visszahúzva őt a fojtogató városi valóságba.
- – Nem tudom pontosan. De biztosan nem csak pár napra. Azt a helyet rendbe kell hozni, hiszen hosszú ideje nem jártam ott, legutóbb egyetem második évében voltam kint. Azóta már három éve dolgozom. Szabadságot veszek ki, és elutazom. Utána pedig… – Alice szünetet tartott, reménykedve, hogy Mark meggondolja magát – gyere el utánam. Egy nap az út autóval. Korán indulva estére odaérhetsz. Szerezz szabadságot, és együtt pihenünk majd a tengernél.
– Nem hiányzik annyira a tenger – válaszolt fásultan –, megnézem majd a munkám miatt, de nem ígérem.
E szavak súlya nyomasztó maradt közöttük. “Megnézem” – mondta, ahogy mindig tette, és mégis a városban maradt, elmerülve saját dolgaiban, amik nála mindennél fontosabbak voltak.
Három nap telt el. Alice összepakolt, izgatottan és reménykedve, hogy Mark mégiscsak eljön, elviszi a pályaudvarra, búcsúcsókot ad és azt mondja, hiányozni fog. Ehelyett három órával az indulás előtt érkezett a hívása.
– Alice, bocsánat, nem tudlak elvinni. Munka miatt sürgős dolgaim lettek. Taxival be tudsz jutni, ugye?
Hangjában hamis hangsúlyt érzett.
– Persze, köszönöm! – válaszolt, de sértődöttsége megakadt a torkán.
Beszállt a taxi hátuljába, az ablakon keresztül bámulta a szürke, közömbös várost. Hirtelen megállt a szíve, és megdermedt. A lámpánál Park állt. Mark, a Mark, udvariasan segített kiszállni egy fiatal, vékony lány számára, aki könnyű nyári ruhában volt. Mosolyogtak egymásra, beszélgettek, majd beléptek egy közeli, barátságos kávézóba.
– Állj meg, kérlek! – kiáltotta Alice remegő hangon. – Fizetem a parkolót, ki kell szállnom!
Kiszállt, és a düh és fájdalom izzó hulláma szorította el a lélegzetét. Kinyitotta a kávézó ajtaját, és megállt a küszöbön. Ők a ablak melletti asztalnál ültek, az egyik menüre hajolva, ujjaik szinte összeértek.
– Szia – szólt hűvösen, szikrázó hangon –, tényleg nagyon elfoglalt vagy. Csak annyit mondok: viszlát, és ne keress többé, soha!
Fordult és elhagyta az épületet, hallani sem akart többet, amit mondani próbált. A siető taxihoz visszatérve ökölbe szorította kezét, míg körmei a tenyerébe vájtak.
Az utazás, mely során először a pályaudvarra vitték taxival, majd a fülledt vonatfülke, aztán a vidék útjain ismét taxi várta, végig az indulat és kétségbeesés sűrűjében telt. Félelmetes zaj zúgott a fülében, és újra meg újra lejátszotta a szívszaggató jelenetet: Mark mosolyogva nem neki, hanem másnak ajánlotta a figyelmét. Áruló, hazug, semmirekellő.
A taxit vezető komor ember csak annyit morogott megérkezve az ősi, indás kapuhoz:
– Megérkeztünk.
Alice fizetett, magához vette a csomagjait. A vezető búcsúzóul hangosan mondta:
- – Szólj, ha szükséged van rá.
Majd elhajtott, egyedül hagyva Alice-t a kapuk mögött, melyek a régi-új otthonát rejtették. A csend szinte fülsiketítő volt. A levegő, melyet édes, zsályás, tengeri és poros múlt fűszerezett, szinte körülölelte őt. Kikelet idején nagymamája mindig egy vaskos kulcscsomót adott át számára, amiből most egyik régi zárba illő kulcsot keresett meg nehezen. A rozsdás lakat megadta magát egy tompa csattanással, mintha eldördült volna a fegyver a tiszta kezdetért.
A nehéz vaskapu nyikorgva tárult ki, és Alice megdermedt a lépcsőn. Az udvar elhagyatottan állt: a nagymama egykor gondozott virágágyásai dzsungelhez hasonló növényzettel borítottak, amelyek ellenálltak az idő múlásának, emlékeztetőül a régmúlt otthonra. Minden nyáron nagymama Szófia virágokat ültetett, az egész nyár illatos volt tőlük. Most július eleje volt, az aszály felperzselt mindent, és a levegő a közelgő forróságtól vibrált.
Közelebb lépett a tömör tölgyfa ajtóhoz. Annak zárját idő és ápolatlanság megtépázta, sokáig birkózott vele, míg végül a nehéz ajtó lassan kinyílt.
Belépve mélységes, szinte félelmetes csend fogadta. Nem érződött az otthon melege: se sütemény illata, se nagymama szárított gyógynövényének aromája, amit a padláson tartott. Alice a pazarul magas mennyezetű előszobában állt meg. A ház régi építésű volt, falai még dédszülői idejéből őriztek titkokat.
A középpontban nagy széles lépcső vezetett az emeletre, faragott korláttal, amelyeket gyermekkorában oly gyakran érintett meg – az anyja emiatt szigorúan megdorgálta. A lépcső felett magas, íves ablak volt színes ólomüveggel: kék, bordó és smaragd árnyalatokkal. A nyugati nap sugarai átszűrődve mint mozgó, élő fényfoltok vetültek a megkopott parkettára.
Fontos felismerés: Alice ekkor tudatosította, hogy ez az egész most már az ő tulajdona – a régi családi ház saját öröksége lett.
Oroszlánléptekkel haladt át a szobákon, tapintva a vastag porréteggel borított bútorokat. A nappaliban hatalmas kandalló állt, melyben téli estéken együtt sült a burgonya nagymamával. A hatalmas tömör tölgyfa asztal és a magas háttámlás székek az étkezőben meséltek a múltból.
Kedves emlékekből csillogott a sötét szekrény, tele régies porcelánnal, melyet Szófia nagy gondossággal tisztogatott. Alice finoman nyitotta ki az ajtót, kivett egy csészét. Finom, majdnem átlátszó kobaltkék festéssel díszített porcelán volt, az alján aranyozott felirat: “1890”. A hideg futott végig a hátán.
- – Ez igazi kincs – suttogta –, nagymama pedig minden nap használta ezt…
Kisgyermekként nem értékelte az otthon ilyen mély rétegeit. Most viszont világossá vált, hogy az egész berendezés egy múzeumi értékű, polgári korból származó kincs volt, ami mostanság az ő tulajdona lett.
Hirtelen a felső szinten hatalmas csattanás hallatszott, ami Alice-t megijesztette. Talán egy ablak véletlenül becsapódott a huzattól? Szíve gyorsabban vert, ahogy óvatosan felment a lépcsőn. Az emeleten három szoba volt, mindet bejárta. Csend és üresség uralkodott. Nagymamája szobájában könny szökött a szemébe.
Az ágy nagy, elegáns volt, faragott tölgy oszlopokkal, selyembaldachinnal, amelyet az idő megszürkített.
– Itt aludt nagymama – gondolta Alice –, mellette a saját szobám volt, gyakran futottam át hozzá, ha rosszat álmodtam, hogy aludjak alatta, mert biztonságot adott.
Kinyitotta a hatalmas ruhásszekrényt, ahol levendula és régmúlt illata áradt. A szép, természetes anyagból készült ruhák még ott lógtak, rendezettek és megőrizve. Úgy döntött, majd később szétnéz közöttük, most azonban ágyába vetette magát. A rugók nyöszörögtek, keletkezett egy felhőnyi por.
Ekkor a kapu erőteljes, ismétlődő kopogása hallatszott. Megdermedt a szíve. Ki lehet az? Lemászva lassan elhúzta a nehéz reteszt, majd kinyitotta az ajtót.
Az ajtóban egy idősödő, jóindulatú de fáradt arcú nő állt.
– Szervusz, Alice, felismerőttél? – mosolygott őszintén.
Alice átnézett a ráncok hálóján, és felismerte a szomszédot, a gyerekkori barátja, Vera anyját, Anna nénit.
– Anna néni! Üdvözlöm! Honnan tudja, hogy itt vagyok?
– Csak elsétáltam mellette, láttam, hogy a kapun nincs zár, tehát te vagy a ház gazdája. Nagymamád, Szófia még életében kérte, hogy vigyázzak a házra. Vera pedig – sóhajtott –, férjhez ment és elköltözött egy másik városba. Mi meg itt vagyunk a fiammal. Emlékszel Zakárra? Ő a legidősebb.
Alice bólintott: Zakárt jól ismerte. Ő volt Véra bátyja, akit mindig felnőttnek és elérhetetlennek tartottak gyerekfejjel. Amikor ő még tinédzser volt, Zakár elhagyta a várost.
– Nos, elvált a feleségétől, és most két éve nálam él – mondta a nő. – Talán segíthet, ha akarod. Szólj, ha szükséged van valamire. Tervezed, hogy sokáig maradsz?
– Egyelőre nem tudom, csak szabadságra jöttem – válaszolta Alice.
– Rendben, gyere csak be! Zakár férfiember, majd segít valamit megjavítani. Tudod, ahogy öregszel, egyre jobban hasonlítasz Szófia nagyanyádra. Szinte klón! Nagyon szép vagy – mondta Anna néni, majd elköszönve távozott.
Az egész napot azzal töltötte, hogy rendbe tegye a nagy, poros konyhát. A ház hatalmas volt, és vastag por lepte be minden részét. Este már kimerülten szólt rá az éhség, ezért betért a közeli boltba.
Amikor a nap lement, a tenger tükrén felkavart arany és bíbor felhőket bámulta, és a telefonjáért nyúlt, hogy megossza ezt a szépséget Markkal. Azonban a női büszkeség és a még friss sebek megakadályozták ebben.
– Találtam, akit felhívhatok – mondta keserű mosollyal magának. – Elfelejtem őt. Örökre.
Gyorsan besötétedett a déli tájakon jellemző módon. Alice felment a hálószobába, úgy döntött, nagymamája ágyában alszik. A szoba tágas volt, hatalmas ablakkal, mely a tengerre nézett. Lehúzta a lámpát, majd elmerült a puha, rugós matracban, párnák között. Hogy ne érezze annyira az egyedüllétet az ódon, nyikorgó házban, az éjjeli lámpát égve hagyta.
Gyorsan elaludt, a kimerültségtől kimerülten, és különös álmokat látott: valaki gyengéden simítja a haját, rendbe rakja a takarót. Az érintések annyira valóságosak voltak, hogy alig tudta kinyitni a szemét, ám az álom erős volt. Ekkor megjelent nagymamája, Szófia alakja, mosolyogva, kedvesen, és halkan így szólt:
– Alice, drágám, hozd meg a helyes döntést…
Majd eltűnt. Alice felébredt, úgy érezte, van valaki a szobában. Ülve egy pillanatra meghallgatott, de csak a tenger morajlása szűrődött be. „Milyen döntés?” – töprengett, de az álom lassan elenyészett, átadva a teret a valóságnak és a rá váró feladatok sokaságának.
Reggel szeme megakadt a szoba közepén lógó kristálycsilláron, amelyet pókháló és por borított. Szétszerelése és tisztítása reménytelennek tűnt, így elhatározta, hogy segítséget kér a szomszédoktól.
– Szia, Anna néni! Tudja, hogy nagymama hogyan takarította ezt a csillárt? Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá.
– Ó, a csillár! – húzta fel a kezét Anna néni. – Megvárjuk Zakárt, épp most kellene visszaérnie a garázsból. Küldöm hozzá a létrával.
Amíg Alice befejezte a nappali portalanítását a kandalló faragott polcainál, ismét kopogás hallatszott az ajtón. Zakár volt. Nem ismert rá azonnal erre a magas, széles vállú férfira, akinek szélfútta, vicces barna szemei és erős, tapasztalt kezei voltak. Ő volt Vera idősebb testvére, aki megváltozott, megérett és határozottság költözött a tekintetébe.
– Szia – mondta meleg hangon –, én vagyok az, aki őrizte az almákat a gyerekkori kertünkben.
Alice nevetett, meglepődve saját reakcióján.
– Szia! Igen, az vagyok. És te vagy Zakár?
– Telitalálat! – lépett be a létrával. – Melyik a következő munkaterület?
– Ez itt a csillár, nem tudom, hogyan kezdjem – mutatott Alice.
– Ó, még emlékszem rá! – csodálkozott Zakár. – Nagymama Szófia mindig szólt, hogy ne játsszunk itt a labdával, mert baj lesz a csillárral. Hozz egy nedves rongyot, én felmegyek, te lent öblíts és nyújtsd felém.
Elkezdtek dolgozni. Alice alulról ráadta a rongyokat, és csodálta, ahogy Zakár ügyesen tisztította az évek porától ragyogó kristályokat. A férfi nevetett, mesélt gyerekkori emlékeket, és először töltötte meg a házat élő, vidám nevetés.
Ahogy a csillár új fényben ragyogott, Zakár leszállt és kritikusan nézte munkáját.
- – No lám, gyönyörű lett! Jó munkát végeztünk. Mi a további terved erre a napra?
– Pakolás, a második emelet teljes kitakarítása.
– Segítek! – ajánlotta váratlanul. – Egyedül nem fogsz végezni egész estig.
– Nem lesz túl megerőltető neked? Egész napig tartana?
– Ugyan már! Szomszédnak segíteni legjobb dolog. Ha akarod, utána a tengerhez is kiugrunk. Ma szabadnapom van. Emlékszel, hogy te és Vera hogyan követtetek engem, mert nagymama nem engedett nélkülem kimennem?
Együtt töltötték a napot. Zakár hihetetlenül ügyes és lelkes férfi volt. Nem csak segített, hanem erővel és tapasztalattal mozgatta a nehéz bútorokat, tisztította az ablakokat és megjavította a nyikorgó ajtót. Míg Alice egyedül éveket töltött volna vele, ők délutánra ragyogó és illatos házat hagytak maguk után.
– Alice, olyan éhes vagyok, mint egy falka farkas! – jelentette ki Zakár, miközben kezeit mosta. – Van valami ennivaló?
– Tegnap vettem pelmenyit, van a mélyhűtőben. Más nincs, nem volt időm boltba menni – válaszolt ő.
– Elfelejtsük a pelmenyit! – legyintett a férfi. – Menjünk inkább egy kávézóba, nyílt itt nemrég egy jó hely. Gyorsan rendezkedek, aztán mehetünk!
– Remek ötlet! – lelkendezett Alice. – Én is gyorsan lezuhanyzom.
A kávézóban végre megvacsoráztak, Zakár nevetett, mesélt életéből mulatságos történeteket.
– Mit mondtam, hogy itt unalmas? Most élvezed, ugye? Utána a tengerhez megyünk. A víz olyan meleg, mint az anyatej. Addig sétáljunk egyet?
Sétáltak a sétányon, majd a partra mentek. Este kevesen voltak, és a víz valóban meleg és simogató volt. Fürödtek, beszélgettek, nevettek. Zakár kísérte Alice-t akár az ajtókig, majd elköszönt.
Alice fáradt, kellemesen izomlázas állapotban tért vissza a hálószobába. Az ismeretlen, szokatlan boldogság érzése járta át. Ágyba vetődve majd elszenderedett, amikor megcsörrent a telefon. A szívéhez nőtt a dobbanás. Mark volt.
Felelt, hangja jeges volt.
– Szia, Alice! Hogy vagy? Hogy tetszik a ház? Messze van a tenger?
– Jól vagyok. A ház a parton áll. És te?
– Hiányzol. Készülök, hogy meglátogassalak. Küldd el a pontos címet.
Alice lehunyta a szemét. Zakár őszinte, nevető arca jelent meg előtte. Majd Mark, a kávézóban lévő nővel, és nagymama hangja az álmából: „Hozz helyes döntést.”
– Álomvilágban élsz – mondta szelíden mégis határozottan. – Áruló vagy. Nem akarom látni az arcod. Ne hívj többet. Eredj a kedveseddel.
– Alice, várj! Ne tedd le! Nem az, amire gondolsz! Bocsáss meg! – kiáltotta, de már nem figyelt rá.
Letette a telefont, tudta, egész éjjel csörögni fog, majd lefeküdt a sötétségbe, ahol végre megértette a nagymamáját. Nem a város és a tenger között, vagy a munka és szabadság között kellett választani, hanem a múlt és a jövő között.
Új életének útjára lépett, és végre mosolyogva aludt el, álmodva a tengerparti házról és Zakárról.
Az otthon új élete és a jövő ígérete
Az idő előrehaladtával Alice nem csupán rendbe hozta a régi házat, hanem új lélek költözött belé. Végleg odaköltözött, munkát talált a közelben, ahol a modern technológia távmunka lehetőségét biztosította. A régi épület újra megtelt élettel és nevetéssel, a kandallóban ismét pattogtak a lángok, a konyhában pedig az illatos friss sütemények keveredtek.
Alice és Zakár házasságot kötöttek, nem egy látványos esküvőt, hanem egy meghitt ünnepet a ház teraszán, a hullámok dalára. Együtt éltek boldogan és harmóniában, Zakár nemcsak a ház gondozója, hanem szerető és figyelmes férj is volt.
Egyik este a teraszon álltak, és bámulták a hold fénylő útját a vízen. Alice keze lágyan pihent kerekedő, apró pocakján. Vártak valaki mást is: saját gyermeküket.
– Köszönöm, nagymama – suttogta –, a házadért, az örökségért és azért, hogy segítettél helyes döntést hozni.
És messze a ház csendjében, mintha válaszul, csendesen csilingelt a kristálycsillár egyik csillogó dísze.
Összefoglalásul: Egy régi tengerparti ház öröksége új reményeket és életet hozott Alice számára, aki a múlt titkaiból és fájdalmaiból merített erőt a jövő megteremtéséhez. A családi kötelékek, a döntések és a váratlan segítségek mind hozzájárultak ehhez a megújuláshoz, amelyet az otthon melege és a család várása töltött meg igazán.