Boglárka egy hangulatos étterem asztalánál ült Budapest szívében, miközben Tamásra várt. Feszülten nézegette a telefonját, időnként idegesen pislantva a kijelzőre.
— Tamás, ma valahogy más vagy. Mi történt? — kérdezte, próbálva leplezni az aggodalmát.
— Csak egy pillanat, mindjárt megérted. Csak a szüleimet várjuk… — intett kézfejével, zavartan.
— Milyen szüleidet?
— Az én szüleimet. És hoztam pár embert velük. Nem csupán vacsorázni jöttünk… van valami, amit meg kell beszélnünk.
Boglárka megfeszült, szíve egyre gyorsabban vert. Fél éve ismerte Tamást, és már megismerte a „fontos beszélgetések” előjeleit a hangjából. Ezek sosem végződtek jól.
Tíz perc múlva megérkeztek Tamás szülei, Sándor és Éva, mögöttük két idegen.
— Ismerkedjetek meg, ők Gábor és Zsuzsa — mondta Tamás feszengve. — Érdeklődnek a lakásod iránt. Hosszú távra szeretnék bérbe venni.
— Az… az én lakásom? — Boglárka szinte megdermedt, és a villát alig tudta megtartani a kezében.
— Igen. Komolyan érdeklődnek — hajlandóak havi 200 ezer forintot fizetni. Mi pedig az esküvő után a szüleimhez költözünk. Van hely náluk, kint a külvárosban. Miért álljon üresen a lakás? A bérleti díj jól jön majd!
Boglárka szíve mintha megfagyott volna. Tamás, észre sem véve a reakcióját, elővett néhány papírt a táskájából.
— Már beszéltem a bankkal, megoldjuk a jelzálogot. Mindkettőnkre átiratjuk, így a törlesztő is olcsóbb lesz.
— Te… már mindent elintéztél? — kérdezte megremegve Boglárka. — Anélkül, hogy megkérdeztél volna?
— Ne csinálj már belőle drámát! — szólt közbe Éva. — Tamás a jövőtökre gondol! Már majdnem család vagytok!
Gábor és Zsuzsa kínosan összenéztek.
— Elnézést, de a lakás valóban a tiéd? — kérdezte Zsuzsa Tamástól.
— Még nem, de…
— Akkor elnézést, de nekünk ez így nem felel meg — mondta Gábor ridegen. — Nem tudtuk, hogy a tulajdonos nincs is tisztában a helyzettel. Sok szerencsét.
Felálltak és elmentek, hagyva maguk mögött a zűrzavart.
— Hát, ez szép volt! — mordult Éva. — A komoly érdeklődőket elküldted, Boglárka, csak a hiszti miatt!
— Hiszti? — kérdezte Boglárka, miközben lassan felállt. — Ez nem hiszti. Ez az én jogom, hogy eldöntsem, mit kezdjek a saját lakásommal.
— Te most komolyan?! — Tamás arcán eluralkodott a csalódottság. — Mi mindent elintéztünk!
— Te intézted el. Nélkülem. És nem tervezek jövőt valakivel, aki úgy gondolja, hogy ez rendben van.
— Boglárka, kérlek, nyugodj meg…
— Nem. Nincs esküvő.
Kiment az étteremből, hátra sem pillantva. Soha többé nem válaszolt Tamásnak, és egyetlen üzenetére sem reagált.
Otthon, az ablakpárkányon ülve, egy csésze forró teát szorongatva, csak egy gondolata volt:
„Jobb egyedül, tisztelve magam, mint valakivel, aki ezt nem érti.”