Lena véletlenül tudta meg, hogy a férje elköltözik. Korábban ért haza, és furcsa jeleneten kapta rajta: először saját maga pakolta a bőröndjét.
Belépett a szobába, és csendben figyelte, ahogy férje kínlódik egy póló és rövidnadrág összehajtogatásával. Nem igazán ment neki, így Lena úgy döntött, segít neki.
– Hadd segítsek! Így kell hajtogatni? – kérdezte, észrevétlenül odalépve mögé. Férje megijedt, pedig nem volt kimondottan sportos alkat.
– Lena?!
– Mit? – gyorsan bedobálta a szekrényből kihúzott ruhákat a táskába. Férje még arra sem volt képes, hogy elmondja, hová készül.
– Megint elmégy? Csináljak neked palacsintát útravalónak?
– Nos… nem bánnám…
– Akkor leveszem a ruhám, és felveszem a köntöst.
Lena dúdolni kezdte kedvenc dalát, miközben férje a fiókokat kutatta értékes holmik után, amiket elvihet magával. A lakás Lénáé volt, és már rájött, hogy csak a “mozdítható” tárgyakra tarthat igényt, amik beférnek a bőröndbe.
– Tíz palacsinta elég lesz?
– Igen…
– Öntsek rá sűrített tejet?
– Inkább tejfölt.
Lena elővett a hűtőből egy üveg 20%-os tejfölt, és még mielőtt kinyitotta volna, végre feltette a kérdést:
– Milyen messzire mész? Nem fog megromlani a tejföl?
– Csak a szomszéd épületbe…
Eleinte Lena nem tulajdonított ennek jelentőséget, de aztán félretéve az üveget, így szólt:
– Várj, hogy ez mit jelent?
– Igen… Elköltözöm egy másik nőhöz. Válókeresetet nyújtok be. Köszi a palacsintát.
Férje összepakolt, felkapta a dobozt, és elindult az ajtó felé. Lena mozdulatlanul állt, kezében a forró serpenyővel.
Amikor rádöbbent, hogy mi történt, kiment az utcára, csak a köntösében és a kötényében, kezében a serpenyővel. Szerencsére férje már bepakolta a holmiját egy taxiba, és mintha az orra előtt siklott volna el, miközben Lena bármire készen állt volna.
Vissza kellett mennie a lakásba. A serpenyő kihűlt, a tejföl elkezdett savanyodni – talán a nyári hőség vagy Lena hangulata miatt.
– Elment egy másik nőhöz! És én csomagoltam neki… – zokogta, mikor felhívta a barátnőjét.
– Mit mondasz?!
Lena mindent elmesélt, beszédét zokogás és orrfújás törte meg.
– Elment! Hogy éljek most?!
– Úgy, mint mindenki más, Lena. Te is túl fogod élni.
– Egyedül nem fogok tudni!
– Tudsz.
– Nem!
– Akkor menj a fiadhoz.
– Ott csak útban lennék.
– Vegyél egy kutyát.
– A férjem allergiás a szőrre…
– A férjed elhagyott! Mit számít, hogy mire allergiás?!
– Talán visszajön? – kérdezte reménykedve Lena. Barátnője azonban hosszasan mesélt arról, hogy ötven felett egy nőnek meg kell tanulnia önállónak lenni, és élvezni az életet nemcsak a férje társaságában, hanem egyedül is.
A barátnő szavai azonban nem értek célt. Lena képtelen volt megnyugodni.
– Hogy nem vettem észre? Más nővel élt… Talán nem figyeltem rá eléggé. Miért jártam azokra a szabás-varrás tanfolyamokra?! Otthon kellett volna maradnom, többet lennem a férjemmel – gondolta, magát okolva a hűtlenségért.
– Anya, ne szomorkodj! Láttam apát, egyáltalán nem szomorú. Úgy jár-kel, mint egy büszke pávakakas, vett magának új öltönyt! És te? Nézz magadra… nincs frizura, nincs manikűr! – értékelte az állapotát a fia, pedig sosem törődött korábban a körmei állapotával.
– Tessék, itt van – adott neki egy kis pénzt. Vova már dolgozott, és tudott anyagilag segíteni. Lena sosem kért pénzt tőle, de most elfogadta.
– Ha bármire szükséged van, ne habozz kérni…
– Rendben, köszi, fiam.
Lena fodrászhoz ment, vett anyagot új blúzhoz, és kiválasztott egy különleges parfümöt. Szerette az illatokat váltogatni, ha változás történt az életében. Az illat friss volt, mint a tenger szele. Lena szeretett álmodozni, bőven fújva magára a parfümöt.
Talán ezért találkozott Vaszilijjal.
– Nagyon jó illatod van… – mondta, amikor együtt utaztak a buszon. Lena még el is pirult. Elgondolkodott, hogy vajon reggel nem felejtett-e el dezodort használni, de szerencsére a férfi hozzátette: – Nagyon kellemes. Mi ez a parfüm?
– Tetszik? – sóhajtott. Nem az ő véleménye érdekelte igazán, hanem az, hogy jó benyomást keltsen.
– Igen! Parfümüzletben dolgozom, és még sosem éreztem ilyet.
– Ez egy különleges illat. Külön nekem készítették, lehet így mondani. Többféle olajat tartalmaz, ami mostani hangulatomhoz illik.
– Most már értem, miért nem hallottam még róla.
– És te? Parfümkészítő vagy?
– Valahogy igen. Vaszilij vagyok. És te?
– Elena. Jaj! Majdnem lekéstem a megállómat! – ugrott fel és sietett az ajtóhoz. Szerencsére időben le tudott szállni.
Nem gondolt a férfira, míg újra nem találkoztak a buszon.
– Ó, Lena! Jó reggelt!
– Neked is…
– Tudod, már régóta észrevettelek.
Elena megfeszült.
– Ne érts félre, csak nem mindennap látni érdekes nőt a buszon.
– Régebben a férjem vitt munkába.
– És most?
– Elváltunk.
– Akkor nem csak érdekes vagy, hanem szabad is?
Elena vállat vont. Közeledett a megállója.
– Add meg a számodat! Holnap más városba megyek dolgozni, nem akarom elveszíteni a kapcsolatot.
Elena megnézte Vaszilijt, a cipőorrát, aztán vissza rá… és valamiért gyorsan megadta a számát.
Vaszilij egy héttel később felhívta. Elena sokat gondolkodott, most végre hívott.
– Szeretnélek elhívni egy randira.
– Tessék.
– Gyere el hozzám. Itt a cím.
– De ez nem Moszkva…
– Igen, a külvárosban lakom. A körülmények miatt költöztem. Volt feleségem úgy döntött, az ő és a fiunk tulajdona legyen a lakás.
– Értem.
– Ez problémát jelent? Vonatok járnak oda, én meg kimegyek érted.
– Gondolkodnom kell.
– Rendben. Nem sürgetlek.
Elena nem gondolkodott sokáig. Újra ránézett az üres szobára és a kaktuszra, majd beírta a címet a navigációba és elindult.
Vaszilij megjelent, ahogy ígérte. Virágot nem hozott, de kifizette a taxit.
– Hová megyünk?
– Hozzám.
– Csak úgy?
– Miért pazarolnánk időt és pénzt? Minden megvan otthon. Bor, saláta, anyám készítette, kolbász, sajt…
Elena Vaszilijra nézett. Első gondolata az volt, hogy hívjon vissza taxit. De mikor elképzelte az üres lakást, gyorsan meggondolta magát.
– Rendben, de ígérd meg, hogy elviszel a vasútállomásra, ha megyek. És nem próbálsz majd rábeszélni semmire, amit nem akarok.
– Persze.
Vegyes érzésekkel lépett be Vaszilij lakásába. Egyfelől remélte, hogy a buszos találkozás a sors ajándéka lesz – egy második esély… Másrészt a konyhából érkező hang szinte összetörte a reményeit.
– Vasja! Te vagy az?
– Igen, anya.
– Vettem kefirt?
– Nem.
– Miért nem? Mivel egyem az okroskát?
– Anya, vendéggel jöttem.
– Vendéggel? Az okroska nem való vendégeknek. Kell a kefir.
– Lena, gyere be, érezd magad otthon. Mindjárt jövök… a bolt a mi házunkban van – Vaszilij bocsánatot kért, majd anélkül, hogy választ várt volna, kisietett az ajtón.
Lena a konyha felé indult.
– Jó napot…
Egy hetvenes éveiben járó nő állt vele szemben kötényben. A haja kontyba volt tűzve, és az éles vonásai, szárazsága egy kedvenc rajzfilm rosszindulatú öregasszonyára emlékeztette Lénát, akinek egere van pórázon. És mintha megerősíteni akarná gondolatát, egy kis kutyaszerű egér rohant elő a sarokból és ugatni kezdett Lénára.
Valamiért Vaszilij anyja nem vette ezt észre, csak tovább nézett Lénára, várva valamit.
– Szia! – mondta Lena hangosabban.
– Jó napot…
– Lenhetnél csitítani a kutyádat? Félek, megharaphat.
– Ő a család része, nem fog megharapni. Csak megmutatja, hogy védi a gazdáját.
Lena nem tudta, hogyan reagáljon, úgy döntött, a folyosón vár Vaszilijra.
– Mik a terveid a fiammal? Azt tervezed, hogy hozzáadsz? – kérdezte mögötte az asszony.
– Nincsenek terveim. Meghívott, eljöttem.
– Értem. Na, visszajöttem. Anya, itt a kefir. Lena, ő az anyám, Larisa Nikolajevna. Baron, csitt! – Vaszilij próbált oldani a hangulaton. – Na, üljünk asztalhoz.
– Mosd meg a kezed, mielőtt leülsz! – parancsolt Larisa Nikolajevna. – És hogy üljünk le Sándor nélkül?
– Ki az a Sándor? – kérdezte Lena halkan.
– Sasa – a fiam. Most hívom.
A fiú nem vette fel a telefont, és néhány perces hiábavaló vitatkozás után úgy döntöttek, nem várnak tovább. Végül Lena is meghívást kapott az asztalhoz.
Az asztal nem volt gazdagon megterítve: az okroskán kívül száraz sajt, megkérdőjelezhető kinézetű kolbász és sok kenyér volt rajta. A bor helyett karton kefir állt az asztalon.
– Szóval elvált vagy? – kérdezte Larisa Nikolajevna.
– Igen.
– Miért hagyott el a férjed? Bár ne is válaszolj, sejtem…
– Miért?
– Talált magának egy fiatal és szép nőt? Milyen lehet velünk, öregasszonyokkal élni? – rekedten nevette Larisa Nikolajevna.
– Messze vagyok még az öregségtől, még nem is vagyok nyugdíjas – pirult el Lena.
– Dolgozol? Legalább ez jó… Mit csinálsz? Remélem, jó a fizetésed? Nálunk úgy megy, hogy a pénz mind hozzám kerül. Én meg majd gondoskodom róla, hogy meg is maradjon.
– Vaszilij, nem mondtad, hogy te parfümkészítő vagy? – fordult Lena Vaszilij felé, hogy ne kelljen hallgatnia anyósjelöltje butaságait.
– Parfümkészítő?! – nevette majdnem leesve a székről Larisa Nikolajevna. Olyan hangosan és rekedten, hogy nem lehetett eldönteni, nevet-e vagy haldoklik.
– Vaszilij, a parfümkészítő! Hahaha!
– Mi van? Nem igaz? – emelte meg Lena a szemöldökét.
– Ő őr a háztartási boltban.
– És a parfüm?
– Parfümöt, kozmetikumokat és háztartási termékeket árulunk – vallotta be.
– Értem…
– Hát, biztosan nagy reményeket fűztél hozzá! Nem bírom abbahagyni a nevetést! Vaszilij, a parfümkészítő! A képzettségével és egészségével csoda, hogy őrt vettek fel! Egyébként egészséges vagy? Nincsenek krónikus betegségeid? Ne válaszolj, nem hiszem el szavadon. Minden papírt el fogsz nekem hozni. Tudnom kell, hogy nem fertőzöl meg semmivel.
Az egész vacsora alatt Lena feszült volt. Nem akart menni, de nem is akart maradni. Ráadásul a szék, amit kapott, nyikorogva recsegett és elképesztően kényelmetlen volt…
Nem kért főételt, teát kért helyette.
– Teát csak étkezés után isznak! Előtte senki nem iszik teát! – csattant fel Larisa Nikolajevna.
– Miért nem eszed meg az okroskát? – kérdezte Vaszilij.
– Nem szeretem. Nem értem, hogyan lehet megenni savanyúságot, kolbászt és hagymát kefirrel vagy kvasszal leöntve.
– Mit szeretsz?
– Olivier salátát.
– Ugyanaz, mint az okroska – fújtatott Larisa Nikolajevna. – Egyébként meg nem szabad üres kézzel jönni valakihez. Hoznod kellett volna a saját “olivier”-edet. Akkor meg tudtuk volna ítélni a főzőtudományod.
– Lena, mit szeretsz főzni? – kérdezte Vaszilij.
– Mindent szeretek főzni. A főzés a szenvedélyem.
– Talán meg is mutathatnád nekünk valamit?
Mielőtt válaszolhatott volna, csengettek, és Vaszilij fia érkezett.
– Szia, nagyi! Szia, apa! – telepedett le a tinédzser az asztalhoz. Nem is nézett Lenára.
– Lena, ne csak ülj ott! Látod, megjött egy fiatalember? Kell tiszta tányér, evőeszköz… – parancsolt Larisa Nikolajevna, az érkezőre nézve.
– Elnézést?
– Semmi, amiért bocsánatot kellene kérned. Menj a konyhába, és hozd, amit mondtam, gyorsan! – ismételte komoran Vaszilij anyja.
– Én?
– Te!
Lena megdöbbent.
– És vidd
el az asztalról a koszos tányérokat! Mosd el, töröld szárazra, és hozd vissza! Még nem fejeztük be az étkezést.
Lena felállt, összeszedte a tányérokat, és a konyhába ment. Nem tervezte elmosni őket. Az egész helyzet egy viccnek tűnt. Miközben azon töprengett, mitévő legyen, Vaszilij feltűnt a konyhában.
– Figyelj, Lena… Mivel megígérted, gyorsan dobjál össze valamit a teához! Lehetne pár palacsinta, valami gyors. Sanya sem szereti az okroskát, és anyám mostanában furán viselkedik. Minden nap követeli a kefirt meg az okroskát…
– Észrevettem a furcsa viselkedését.
– Ne törődj vele, Lena. Meg fogsz szokni.
– Félek, hogy nem.
– Mit akarjátok már ennyit? Lena! Mennyi idő még, míg megjön a sima tányér?! Halálra kéne küldeni, olyan lassú vagy! – kiabált Larisa Nikolajevna. – Valami rongyos nőt hoztál! Nyers, hanyag! Milyen feleség az, aki még egy villát sem tud hozni?
Lena nem válaszolt. Sajnálkozva nézett Vaszilijra, aki egyáltalán nem nyerte el a tetszését, és megköszönve a “romantikus” vacsorát, az ajtó felé vette az irányt.
– Lena, mi lesz a palacsintával?
– Majd legközelebb.
– Már megy is?! – vette észre a folyosón zajló lármát és a kutya ugatását Vaszilij anyja. – Ízetlen! Eljött, megette, és már megy is! Hol találsz ilyen pimasz nőket, Vaszilij?!
– Anyu…
– Viszlát, Larisa Nikolajevna – mondta Lena, és vissza sem nézve, sietve távozott.
Otthon csend és nyugalom fogadta.
– Jaj, de jó! Én vagyok az életem ura! Ehetlek lekvárt, ha akarok, palacsintát süthetek… de nem fogok sütni! – mondta, körbejárva a szobát: kedvenc kanapé, puha kárpitozású szék és szeretett kaktusz. Mi kell még a boldogsághoz? Talán egy kiscica.
Vaszilij többször is hívta, próbált ötleteket adni. Egyszer még a buszmegállónál is várta. De Elena nem akarta folytatni ezt a furcsa kapcsolatot.
Most már Lena világosan látta, hogy egy férfihoz való ragaszkodás hálátlan feladat. Jobb egyedül, mint egy egész csapat csótánnyal a lehetséges anyós és rokonok fejében.