„Ígérem, ott leszek” – mondta Peter Sallynek, gimnáziumi szerelmének a bál estéjén. Aznap este, a tornaterem ragyogó fényében szorosan ölelték egymást, mintha az összefogásuk legyőzhetné az elkerülhetetlent. Az élet különböző utakra vitte őket, de egy ígéretet tettek – egy fényt, amely újra összehozhatja őket. Tíz évvel később Peter a Times Square-en állt, szíve tele reménnyel, amely úgy csillogott, mint a város karácsonyi fényei. De Sally helyett egy fiatal lány lépett oda hozzá, egy igazsággal, amely örökre megváltoztatta az életét.
A bál emléke olyan élénken élt benne, mintha tegnap történt volna. A hegedűk édes hangjai, az osztálytársak suttogó nevetései, és Sally könnyekkel teli arca – mind bevésődtek az emlékezetébe. Zöld szemei tele voltak érzelemmel, miközben táncoltak a zene ritmusára. „Nem akarok elmenni” – suttogta, hangja remegett. Peter szíve összeszorult. „Tudom” – válaszolta lágyan, közelebb húzva magához. „De vannak álmok, amelyek nagyobbak nálunk.”
„És mi lesz a mi álmunkkal?” – kérdezte Sally, ujjaival szorosan fogva őt. „Mi lesz velünk?” Peter nehezen találta a szavakat, hangja elcsuklott. „Találkozni fogunk. Tíz év múlva, karácsonyeste, a Times Square-en. Akárhová is visz az élet, ígérem, ott leszek, hogy megtaláljalak.”
Sally nevetése édes és keserű volt. „Mi van, ha már házasok leszünk? Ha gyerekeink lesznek?” „Akkor is” – válaszolta Peter, letörölve a könnyeit. „Mert vannak kapcsolatok, amelyek mindent felülírnak.”
Éveken keresztül leveleztek, a szavak mentőövként szolgáltak számukra. De egy nap Sally levelei elmaradtak. Peter várt, szíve tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, de a reménye sosem hagyta el. Kitartott az ígéretük mellett, számolta a napokat karácsonyestéig. Most, a karácsonyfa alatt állva, a tömeget figyelte, keresve a sárga fényt – az esernyőt, amit Sally megígért, hogy hoz.
A hópelyhek lassan szálltak, miközben a percek órákká nyúltak. Szíve egyre jobban összeszorult, a reménye lassan elszállt, mint egy gyertya lángja. Aztán egy édes hang szakította félbe a csendet. „Te vagy Peter?” Megfordult, és egy kislányt látott, aki nem volt több nyolc évesnél, kezében egy sárga esernyővel. Barna hajtincsei keretezték az ismerős, sápadt arcot. Zöld szemei – Sally szemei – idegesen néztek rá.
„Igen, én vagyok Peter” – válaszolta, hangja alig volt stabil. „Ki vagy te?” „Betty vagyok” – suttogta a kislány. „Anyu azt mondta, itt talállak.” Peter lélegzete elakadt. „Anya? Sally?” Betty bólintott, és a szemét a földre szegezte. „Ő… nem jön. Két éve meghalt.”
A szavak úgy csapódtak Peterhez, mint egy ütés, és lábai alig bírták tartani. „Nem… nem lehet.” Mielőtt bármit is mondhatott volna, egy idősebb pár közeledett felé. Az ezüstös hajú férfi és a szomorú, kedves arcú nő egyértelműen ismerősnek tűnt. „Peter” – szólalt meg lágyan a férfi. „Félix vagyok, Sally apja. Ez pedig a feleségem. Sokat hallottunk rólad.”
Peter megrázta a fejét, hangja megtört a fájdalomtól. „Miért nem szóltatok? Bettyről? Az egészről?” Félixné közelebb lépett, kezeit összekulcsolva. „Sally nem akarta, hogy aggódj. Miután Párizsba költözött, rájött, hogy várandós. Azt hitte, hogy te tovább léptél az életedben, és mivel édesanyád beteg volt, nem akarta még több fájdalmat okozni.”
Betty megfogta Peter ingujját, kis hangja áthatolt a fájdalmán. „Anyu azt mondta, hogy jobban szeretett téged, mint bármi mást. Azt mondta, hogy meg fogod tartani az ígéretedet.” Peter térdre ereszkedett, és átölelte Bettyt, miközben a könnyei végigfutottak az arcán. „Soha nem hagytam abba, hogy szeressem” – suttogta. „És soha nem foglak abbahagyni, hogy szeresselek.”
Félixné egy régi füzetet nyújtott át neki, Sally nevével a borítóján. „Ő írta neked” – mondta lágyan. „Az álmai, a bánata, a szeretete irántad – mindez itt van.” Peter kezei remegtek, miközben kinyitotta a füzetet. Az oldalak tele voltak emlékekkel, gondolatokkal és nosztalgiával. Közöttük egy fotó a bál estéjéről – Sally és Peter mosolyogtak, mintha a világot tartanák a kezükben.
A következő hónapokban Peter új életet épített Bettynek. Elvitte az Egyesült Államokba, és a kis lakásukat otthonná varázsolta, tele nevetéssel és melegséggel. Minden este mesélt neki Sallyről – a szeretetükről, az álmaikról és arról az erőről, amit Sally adott a lányának.
Az első közös karácsonyukon Peter és Betty elmentek Sally sírjához. Egy csokor sárga rózsa pihent a hófehér havon, tiszteletadás az idő, távolság és még a halál fölött is megmaradt szerelemnek. „Anyu azt mondta, hogy a sárga az új kezdetek színe” – suttogta Betty, miközben Peter kis keze az övében volt. „Igaza volt” – válaszolta Peter, hangja stabil, de tele érzelemmel. „És olyan büszke lenne rád.”
Miközben ott álltak, Peter rájött, hogy bár Sallyt elvesztette, valami éppoly értékeset nyert – egy darabot belőle, amely Bettyn keresztül örökké élni fog. A mosolyában, a bátorságában és a szeretetében, Sally örökké velük marad. És ahogy Peter a lányára nézett, tudta, hogy az ő történetük nem a veszteségről szól, hanem az örök szerelemről és az új kezdetekről.