Egy búcsú, ami sosem érkezett meg időben
Amikor hajnalban megcsörrent a telefonom, még mielőtt felvettem volna, már tudtam, hogy valami nincs rendben. A vonal túloldaláról érkező hang feszült és töredezett volt, mégis érződött benne valami szívtépő bizonyosság.
– A nagymama elment, Teresa. – A szavak élesen visszhangoztak a fülemben. – Tegnap este meghalt.
A világ egy pillanatra megállt. Mintha az agyam nem lett volna képes feldolgozni ezt az információt.
– A temetés holnap lesz. Ha nem jössz, nélküled temetjük el.
– Mi? Holnap? – A hangom remegett. – Nem tudok ilyen gyorsan odaérni!
– Ne vesztegesd az időt. – A válasz hideg és könyörtelen volt. – Már nincs mit tenni, Teresa. Nem várhatunk.
A vonal megszakadt. A telefont még mindig a kezemben tartottam, miközben a hívás véget érését jelző éles sípolás visszarántott a valóságba.
Craig, az unokaöcsém, mindig is gyakorlatias és rideg volt. A nagymama haláláról úgy beszélt, mintha az csupán egy bejegyzés lenne a zsúfolt naptárában.
De ő számomra nem csak a nagymamám volt.
Ő volt az egész világom.
Gyerekkorom óta ő nevelt fel, miután anyám meghalt, amikor még túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, mit jelent a veszteség. Ő volt az, aki anyám helyére lépett, akinek a szeretete betöltötte az űrt, amelyet a halál hagyott maga után.
Nem tudtam elképzelni, hogy ne legyek ott, hogy ne búcsúzhassak el tőle.
A repülőtéri terminálon kapkodva dobtam be néhány ruhát a bőröndömbe. Nem érdekelt, hogy illenek-e egymáshoz. Nem volt időm átgondolni. A bűntudat minden egyes másodpercet elviselhetetlenné tett.
A repülőút hosszú és nyomasztó volt. Nem ettem, nem ittam, nem aludtam. A filmek és a zene is feleslegesnek tűntek. Csak az emlékeim maradtak velem. A nagymama hangja, a történetei, a csendes bölcsessége.
Azt ismételgettem magamban, hogy talán még odaérek.
De amikor végül leszálltam és felhívtam Craiget, a temetés már véget ért.
– Nem várhattunk, Teresa. – A hangja semleges volt, érzelemmentes.
Amikor megérkeztem a nagymama házába, már mindenki elment. A szobák üresek voltak, a falak ridegen visszhangozták a múltat. Az unokatestvéreim sietve pakoltak össze, maguk után hagyva az apró jeleket, hogy itt jártak – egy félig megivott üveg víz a konyhapulton, egy összegyűrt zsebkendő a kanapén, egy elhagyott rúzs a padlón.
A bejáratnál álltam, és a csendet hallgattam.
A nagymama kedvenc fotelje még mindig ott volt az ablak mellett. A takaró, amit mindig a térdére terített, gondosan összehajtva pihent a háttámlán. Az apró asztalon egy befejezetlen kötött zokni hevert, a levendulaszínű fonal még mindig a tűkre tekeredve.
Az ujjaim végigsimítottak a puha anyagon, miközben a könnyeim elhomályosították a látásomat.
Ő még nemrég itt ült…
Még néhány nappal ezelőtt ebben a fotelben énekelt magában, miközben kötött, talán épp egy régi családi recepten töprengett.
Leültem a helyére, és a zoknit magamhoz szorítottam. Mintha ez lett volna az utolsó kapcsolatom vele. Az utolsó darabja annak a szeretetnek, amit hátrahagyott.
Ez a fájdalom volt minden, ami megmaradt belőle.
Egy utolsó ajándék
Amikor másnap a temetőbe mentem, egy csokor margarétát vittem magammal – a nagymama kedvenc virágait.
A sírja frissen ásott földje elütött a régi sírkövek között. Nehéz volt elhinni, hogy ez az ő végső nyughelye.
De valami meglepett. A sír szélén egy kis csomagot találtam, rajta a nevemmel, a nagymama kézírásával.
A kezem remegett, miközben felvettem. A szívem olyan erősen vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból.
Óvatosan kinyitottam a csomagot. Egy összehajtogatott levél hullott ki belőle.
„Kedves Teresa,
Tudom, hogy valószínűleg Craig nem hagyta, hogy időben búcsút vegyünk egymástól.
Nem tudom, hol hibáztam… de mindig is irigyelte a kettőnk kapcsolatát.
Egy dolgot azonban sose felejts el: te voltál a fényem a legsötétebb napjaimon, a legnagyobb örömöm és a legőszintébb szeretetem.
Megkértem Rinát, hogy hagyja itt ezt a csomagot, hogy sose érezd úgy, elkéstél.”
A szavak elmosódtak a könnyeimtől.
Ő tudta.
Tudta, hogy nem engednek majd elbúcsúzni tőle. Tudta, hogy Craig minden lehetséges módon megpróbál majd kizárni az örökségéből – nem a vagyonából, hanem abból a szeretetből, amit nekem hagyott.
A csomag mélyén egy aranyóra lapult. A számlapját apró gyémántok vették körül, a hátulján egy bevésés:
Nagymama és Teresa. Mindig és örökké.
A földre rogytam, és az órát a szívemhez szorítottam.
A fájdalom hatalmas hullámként zúdult rám, de egyben meg is könnyebbültem.
Ő gondolt rám az utolsó pillanatáig.
Egy jelkép, amely örökre összeköt minket.
Egy kapcsolat, amit semmi sem törhet meg
Azóta hónapok teltek el. Craig próbálta kisajátítani a házat, eladni minden értéket, amit csak lehetett.
De az órát soha nem adtam oda. Soha.
Minden este, amikor a kamillateámat kavargatom, amikor végigsimítok a kötőtűk között hagyott levendulaszínű fonalon, amikor a hüvelykujjam végigfut az óra gravírozott feliratán, újra hallom a hangját.
„A kötés olyan, mint az élet, Teresa. Lépésről lépésre kell haladni.”
És most már értem, mit jelentett.
Lépésről lépésre.
Az ő szeretete velem marad – mindig és örökké.