Keserű igazság
– Házasság? Én? Ugyan már, arról szó sem lehet a következő pár évben! – nevetett fel Artúr, miközben kiitta az utolsó kortyot a poharából. – Minek nekem az egész felhajtás? A lakás ragyog, a hűtő tele, a ruháim vasaltan, illatosan sorakoznak a szekrényben. Ennél kényelmesebb életem nem is lehetne!
– És Lilla? – kérdezte kétkedve a bátyja, aki vele együtt üldögélt az éjszaka közepén. – Ő mégis mit szól ahhoz, hogy cselédként éli az életét?
– Ugyan már! Ő semmit sem sejt. Azt hiszi, már szervezzük az esküvőt. Ha halogatni kell, csak kitalálok valamit. Nem nehéz – vont vállat Artúr, majd elégedetten mesélni kezdte a taktikáit.
Először azt hazudta, hogy az édesanyja súlyosan megbetegedett – noha az asszony makkegészséges volt, örömmel játszotta el a beteg szerepét fiáért. Így a lány csendben elfogadta, hogy az esküvőt elhalasztják.
De nem lehet örökké betegségre hivatkozni. Új kifogás kellett. Jött is: Artúr összetörte az autóját, és bár a biztosító mindent fizetett, Lillának azt állította, hogy egy befolyásos férfi volt a másik fél, aki óriási kártérítést követel – különben börtönbe juttatja. Lilla a sokktól sírva fakadt… és másnap már plusz munkát vállalt, hogy segíthessen neki.
Miközben ő éjszakánként alig aludt, rettegve egy képzeletbeli gengsztertől, Artúr békésen aludt mellette, és egy pillanatig sem érzett bűntudatot.
Amikor a „tartozást” végre „sikerült kifizetni”, Lilla újra elővette a házasság témáját. Artúr pedig újra csak húzta az időt. Most épp azzal, hogy a munkahelye válságban van, és bármikor kirúghatják.
– Még egy-két évet elhúzok így, aztán majd meglátjuk – mondta fáradt vállrándítással.
– De hát Lilla tökéletes! – csodálkozott a bátyja. – Mindig csak dicsérted: szorgalmas, okos, hűséges…
– Jó háziasszony, nem vitatom – bólintott Artúr, miközben egy falon mászó legyet figyelt elmélyülten. – De unalmas. Nincs vele közös téma, nem szereti a haverjaimat, nem iszik, és folyton piszkál a szokásaim miatt. És hát… nem is igazán szép. Egyelőre jó, amíg nem találok jobbat. Csak hát nehéz… én már hozzá vagyok szokva a kényelemhez.
A sötét folyosó végén, hangtalanul állt Lilla – és mindent hallott.
Sírni akart, kiáltani, de a fájdalom csupán némán szakadt fel belőle. Egyetlen lépésre volt attól, hogy hangosan zokogjon – de inkább hátralépett az árnyékba.
Miért is jött el vele ma este? Azt hitte, végre befogadják a családba. Hitt benne, hogy ez talán az ő estéje lesz – hogy közelebb kerülhet az álmaihoz. Mekkora bolond volt!
A vacsorát szinte egyedül készítette, miközben Artúr anyja csak pár salátát vágott össze, majd „rosszullétre” hivatkozva lefeküdt. Két tucat vendéget kellett kiszolgálni, és Lilla estére már alig állt a lábán.
Nem csoda, hogy elaludt, amint leért a feje a párnára. De az éjszaka közepén felriadt: fázott. A takaró vékony volt, a ház hideg, Artúr pedig nem volt sehol. Útnak indult, hogy megkeresse – és megtalálta. De amit hallott, az örökre beleégett a lelkébe.
„Minden barátnőm figyelmeztetett…” – suttogta zokogva. – „Én meg nem hallgattam rájuk. Össze is vesztem velük. Most meg valószínűleg csak rajtam nevetnek.”
Lázas gondolatokkal járkált fel-alá. Artúr lakásában egyetlen saját tárgya sem volt. A pénzét elköltötte – a jövőjét meg eldobta. Öt év! Öt évig élt hazugságban. Ennyi volt.
Felkapta a kabátját, és hangtalanul kilépett a házból. Az utcán hívott egy taxit – azonnal megérkezett. Ez volt a jel. Most vagy soha.
Otthon vadul pakolt: ruhák, neszesszer, apró személyes tárgyak. Minden a bőröndbe repült. Mikor ránézett az órára, keserű mosoly kúszott az arcára.
Apját már értesítette – úton volt. Mielőtt megérkezik, még volt egy kis ideje… „rendet tenni”.
A szépen vasalt ingek a földön landoltak. Egy virágcserép is odazuhant – Lilla dühösen belerúgott. A föld és az anyag szétszóródott, mint a bizalom és az emlékek. Aztán a hűtőhöz lépett.
A polcok roskadoztak. „Nem hagyom itt neked ezt sem” – mormogta, miközben elővette azokat az ételes dobozokat, amiket egykor Artúrnak vásárolt. Pakolni kezdett – a maradék pörkölt, töltött paprika, egy nagy adag rakott krumpli.
Megszólalt a csengő.
– Gyere be, az étel kész! – kiáltotta.
Az apja csendben lépett a konyhába. Körbenézett, de nem szólt semmit. Három szatyrot vett magához, majd egy pillantást vetett a tányérokra, mosatlanul, egymás hegyén-hátán.
– Nem túlzás ez egy kicsit? – kérdezte halkan.
– Pont elég – vágta rá Lilla.
Miután bepakolták a csomagokat az autóba, Lilla visszament a lépcsőházba. Az első emeleten lakott egy pletykás öregasszony, aki híres volt arról, hogy soha nem aludt. Biztos volt benne, hogy már mindent hallott az ajtón keresztül.
Bekopogott hozzá. Visszaadta a kulcsokat. Pár szó, néhány panasz… mire az asszony szeme felcsillant. Új téma, új történet…
Artúr másnap próbált magyarázkodni. Alkoholra fogta. Elmondta, hogy nem gondolta komolyan. Lilla azonban meg sem hallotta.
– Fogadj inkább egy bejárónőt – mondta halkan, de keményen. Aztán becsukta maga mögött az ajtót. Örökre.