Katalin egész életét rendben tartotta.
Pontosan úgy, ahogy a lakás polcain sorakozó könyveket, a vasalt blúzait, a gondosan elrakott dokumentumokat. A fegyelem lett a páncélja — és a börtöne is.
Amikor Zoltán elment, a ház falai hirtelen elnémultak. A konyha órája hangosabban kattogott, a lépte hangja megváltozott. Minden apró nesz a hiányt visszhangozta.
A válásról szóló üzenet egyszerű volt, hideg, mint a januári fagy:
„Kata, így nem tudok tovább élni. Orsolyával új életet kezdek.”
Ennyi. Nem volt magyarázat, nem volt bocsánatkérés.
Csak a vége.
A hír pontosan három nappal az ötvenedik születésnapja előtt érkezett.
A gyertyák helyett gyász gyúlt benne.
A lánya, Ági, mindent megtett, hogy anyját talpra állítsa.
– Anya, elég volt a múltból – mondta neki. – Gyere velünk hétvégére. Viktor is szerezte a Balaton-parti házat, kicsit kiszellőztetjük a fejed.
Katalin először tiltakozott, de végül beadta a derekát.
A ház csöndes volt, a tavaszi szél orgonát hozott a kertből. Ágiék kisfia, Julcsi, már aludt.
Kata a teraszon ült, egy pohár borral, és próbálta élvezni a csendet.
Ekkor Viktor lépett ki a sötétből.
– Szabad? – kérdezte.
– Persze.
Sokáig hallgattak.
Végül Viktor törte meg a csendet:
– Tudja, anyu… akarom mondani, Katalin… nem tudom, hogyan bírta így. Harminc év…
– Nem volt könnyű. De azt hittem, ez az élet.
– És most? – kérdezte halkan.
Katalin megvonta a vállát. – Most csak élek. Azt hiszem, tanulom.
Viktor elmosolyodott. – Maga az egyetlen ember, akit ismerek, aki képes mindent elveszíteni, és mégis tartása marad.
– A tartás az egyetlen, amihez ragaszkodhat az ember, amikor már minden más elhagyta.
Ekkor Viktor közelebb lépett. A mozdulat nem volt tolakodó — inkább óvatos, mintha attól félne, hogy egy szellő is összetöri a pillanatot.
– Katalin… – kezdte. – Tudja, mióta…
A nő hirtelen felállt.
– Viktor, ne.
De a hangja nem volt kemény. Inkább fáradt.
És valami mélyen belül — valami tiltott, elfojtott — remegett benne.
Másnap Katalin nem szólt semmit Áginak.
Csak segített reggelizni, mosolygott, és hazafelé menet az autóban a tájat bámulta.
De este, mikor lefeküdt, Viktor tekintete újra előtört az emlékezetéből. Az a nézés, amiben nem volt szánalom — csak vágy.
Nem akart hinni neki.
Nem akarta, hogy igaz legyen.
A hetek teltek.
Katalin újra dolgozni kezdett: nem mérnökként, hanem tanácsadóként. Szakértelme kelendő volt, és az új munka szabadságot adott neki.
Egy délután, amikor épp a cégből tartott haza, Ági hívta.
– Anya, Viktor furcsán viselkedik. Zárkózott, mindig ideges. Azt hiszem, valami baj van.
– Próbálj vele beszélni – mondta Katalin óvatosan.
De estére, amikor a telefon újra csengett, már tudta, hogy valami súlyosabb történt.
– Anya… Viktor elment. Elhagyott minket.
Katalin megszédült.
– Mit mondtál?
– Csak annyit hagyott egy cetlin: „Sajnálom.” Ennyi. Semmi más.
Az éjszaka hosszú volt. Katalin nem tudott aludni.
Kora hajnalban felült az ágyban, és nézett maga elé.
„Nem lehet…” – suttogta.
De valahol mélyen tudta: mégis lehet.
Két nap múlva egy üzenetet kapott:
„Katalin, tudom, mit gondol. De nem akartam ártani. Csak túl későn értettem meg, hogy maga az, akit mindig kerestem.”
– Viktor
Katalin kezéből kihullott a telefon.
A szívverése lassú volt, de a gondolatai kavargtak.
Nem válaszolt.
Nem is tudta volna.
Ági összetört. A kislányt Katalin vette magához pár napra, hogy legalább addig nyugalmat találjanak.
De minden alkalommal, amikor Julcsi mosolygott, benne felvillant Viktor arca.
Egy este, amikor a gyereket lefektette, halkan megszólalt:
– Julcsi… te még nem tudod, de néha az emberek úgy törnek be az életünkbe, mint egy vihar. És mire felfogjuk, már mindent elsodortak.
Két hónappal később Viktor felbukkant.
Megállt Katalin háza előtt, kezében egy boríték.
– Elváltam – mondta. – De nem azért, hogy magával legyek. Hanem mert nem akartam többé hazugságban élni.
Katalin csendben figyelte.
– És mit vár most tőlem? – kérdezte halkan.
– Semmit. Csak azt, hogy ne gyűlöljön.
– Nem gyűlölöm. Csak sajnállak.
– Kit? Engem vagy magát?
– Minket.
Viktor bólintott, letette a borítékot, és elment.
Katalin csak később bontotta fel.
A válóperes papírok mellett egy rövid levél:
„A szerelem, amit nem lehet kimondani, néha hangosabban kiabál, mint az, amit megvallanak.”
Egy évvel később Katalin új munkahelyet kapott Bécsben.
Elköltözött. A lánya ritkán beszélt róla, a múlt lassan elhomályosult.
De egy áprilisi napon levelet kapott Magyarországról.
Feladó: Ági.
„Anya, Viktor tegnap balesetet szenvedett. A kórházban azt kérte, hogy magát értesítsem először.
Ha el tud jönni, jöjjön. Most.”
Katalin három órán belül Budapesten volt.
A kórház folyosója hideg volt, ismerős.
A nővér, aki fogadta, régi kolléga volt.
– Nem sok ideje van – mondta. – De még magánál van.
Katalin belépett. Viktor az ágyon feküdt, arca sápadt, de a tekintete tiszta.
– Tudtam, hogy eljön – suttogta.
– Nem miattad jöttem – felelte. – Hanem magam miatt.
– Ugyanaz. – Mosolygott. – Katalin… volt egy boríték… amit nem adtam oda. Ott, a táskámban.
A nő kinyitotta. Benne egy rajz: három kéz egymásba fonódva. Egy nő, egy férfi, egy gyereké.
– Ez lett volna… az új kezdet.
Katalin könnyei hangtalanul peregtek.
– Túl késő, Viktor.
A férfi mosolyogva hunyta le a szemét.
– Soha nem késő… ha valaki el meri engedni magát.
Egy évvel később, a temetés után, Katalin ült a folyóparton.
A kezében a rajz, amit bekereteztetett.
Mellette Julcsi ült, és kavicsokat dobált a vízbe.
– Mama, ki az a bácsi a képen?
Katalin hosszan hallgatott, aztán így szólt:
– Valaki, aki megtanított arra, hogy az élet néha akkor kezdődik, amikor már azt hisszük, véget ért.
A nap lebukott a Duna mögött.
És Katalin először mosolygott igazán azóta, hogy Zoltán elment.