Az a nap végtelennek tűnt. Klára egyszerűen nem értette, miért pont a Rakpartra hívta Leonid – oda, ahol először találkoztak. Mi lehet a szándéka? Férje korábban ritkán mutatott bármiféle romantikus gesztust: legfeljebb egy-egy ünnepi virágcsokor vagy születésnapi parfüm került elő. És most hirtelen meg akarta lepni? Klára nem akarta elszalasztani ezt a lehetőséget, így alaposan készült: fodrásznál járt, és egy elegáns ruhát választott, mintha az első randira készülne, minden apró részletre odafigyelve.
Leonid már a szökőkút mellett várta, időről időre az órájára pillantva. Nem tartott virágot a kezében, ami arra utalt, hogy a találkozó nem olyan ünnepélyes, mint ahogy Klára elképzelte.
– Szia! – jelent meg hirtelen Klára, mire Leonid reflexből megrándult.
– Szia – válaszolt röviden, majd idegesen hozzátette: – Késünk, Klár. Siessünk.
Leonid észre sem vette felesége átalakulását, egyetlen bókot sem ejtett meg a külsejére. „Majd később” – nyugtatta magát Klára.
– Hová megyünk? – emelte szemöldökét meglepetten. – Történt valami? Ez egy meglepetés?
– Valami ilyesmi – vont vállat Leonid, és megfogta a kezét.
Átkeltek a Rakpart téren, átgyalogoltak egy hídon, és egy új toronyház felé vették az irányt. Klára fejében ezer gondolat cikázott. Amikor Leonid megállt az épület bejáratánál, és beütött egy kódot a kaputelefonba, Klára úgy döntött, nem kérdez tovább – hadd legyen meglepetés. Szíve azonban hevesen vert.
A tágas liftben felmentek a tizenharmadik emeletre. Leonid hagyta, hogy Klára lépjen ki először, majd elővette kulcsait, és elsétált a folyosó végén lévő ajtóhoz.
– Kinek a lakása ez? – kérdezte Klára, mikor belépett a stílusos előszobába.
– Tetszik? – felelte férje kérdésként, mutatva az egész helyiséget. – Nézz körül!
Klára végigsétált a lakáson: a tapéta, amit mindig is szeretett; egy csillár, amely pontosan olyan volt, mint amilyet nemrég a hálószobájukba szeretett volna, de Leonid lebeszélte róla. A balkonról csodás kilátás nyílt. Bár a lakás kicsi volt, rendkívül otthonosnak tűnt. Klára már elképzelte magát, amint egy csésze kedvenc teáját kortyolgatva élvezi a kilátást.
– Itt akár örökké is élhetnék – csodálkozott, és visszanézett Leonidra. – Képzeld el, milyen varázslatos lesz este, amikor a folyó megvilágított, és az utcai lámpák fénye felgyullad!
– Tudtam, hogy tetszeni fog – mondta végül, átadva neki a kulcsokat. – Ne is köszönd, ez mind neked szól!
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte Klára zavartan.
– Pontosan azt, amit mondtam – bólintott újra az órájára pillantva. – Menem kell, majd később autóval elküldöm a dolgaidat.
– Várj! – tette kezét a mellkasára Klára, rosszat sejtve. – Milyen dolgok? És hová sietsz?
– Klára, ne játssz már, hogy nem érted! – csattant fel Leonid bosszúsan. – Pontosan tudod, hogy elhagylak. Új életet kezdek!
Klára kinyitotta a száját, de nem tudta, mit mondjon. Bármilyen kérdés csak újabb vádakat váltott volna ki, ő pedig teljesen megdöbbent.
– Legalább magyarázd el, mit jelent mindez! – törte meg a csendet.
– Ez a lakás most már a tied – mondta Leonid hűvösen. – A papírok a komódodban vannak, a nevedre szólóan. Meghatalmazással éltem. És ma este az igaz szerelem érkezik, úgyhogy mennünk kell a reptérre. Bocs, nincs időm búcsúzkodni.
– Lyona, nem viccelsz? – suttogta Klára remegő hangon. – Hogy lehet ez? Tegnap még minden rendben volt…
– Klára, már régóta megcsallak! – tört ki Leonid. – Ne mondd, hogy sosem sejtetted! Azt hittem, sokkal okosabb vagy, csak színlelted, hogy nem veszed észre.
Klára arcán forró könnyek gördültek végig. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik. Tényleg olyan tökéletes volt a házasságuk? Ritkán veszekedtek. Amikor a fiuk kicsi volt, Leonid soha nem jött későn haza. Miután a fia a fővárosba költözött, az üzleti utak gyakrabban jöttek, de még mindig együtt ünnepeltek, és a hétvégéket is otthon töltötték. Igen, az utóbbi időben gyakoribbak voltak a távolságok, de mindig felhívta, mindig hozott ajándékot ugyanabból a városból. Most már világos volt, hol találkozott az „igazival”. És ő? Mindvégig csupán másodhegedűs maradt?
Millió kérdés kavargott benne, de a torokban gombóc ült, ezért csak nézte Leonid szemét, és csendesen zokogott, miközben tudta, hogy a világuk darabokra hullik.
– Rendben, akkor el van intézve – mondta Leonid. – Ez a lakás a tied, de le kell mondanod a közös tulajdonrészről. Beszélek Linával, hogy minden rendben legyen, majd a közjegyzőnél aláírjuk a papírokat. Ezután kezdjük a válópert.
Az ajtót határozottan becsapta, Klára pedig ott állt az új lakás előterében, a kulcsokat szorongatva. Léptei visszhangoztak a folyosón, majd minden elcsendesedett. Ebben a csendben Klára mélységes, feneketlen ürességbe zuhant. Lassú pillantással végignézett a helyen, amely most már az övé volt – de öröm helyett csak a csalódás keserűsége töltötte el. Hogyan élhetett ennyi ideig illúzióban, hogy nem látta férje másik életét?
Lefeküdt a kanapéra, arcát a tenyerébe temette, és gondolatai kaotikusan cikáztak, kereste a pillanatot, amikor minden elkezdett szétesni. De bármennyire is próbált visszaemlékezni, nem talált figyelmeztető jeleket. Átlagos, szokványos családi életük volt – sem tűzforró szerelem, sem nagy viták. Bármi távolságérzetet a mindennapi fáradtságnak tulajdonított. Mégis napról napra egyre nagyobb lett köztük a szakadék.
Átvirrasztott egy éjszakát, újra és újra átgondolva az éveket, hogy mikor és miért változott meg minden. Leonid mindig zárkózott, keveset beszélt, és ő épp ezért szerette – megbízhatósága és kiszámíthatósága miatt. De mikor hagyta abba, hogy szeresse? Ezek a kérdések jártak a fejében, választ azonban nem talált.
Másnap hajnalban, mikor az ég már halvány rózsaszínbe öltözött, Klára taxit hívott, és visszatért régi lakásukhoz. Leonid az ajtóban várta, karját dühösen keresztbe fonta.
– Mit akarsz itt? – kérdezte hűvösen, útját állva.
– Én itt lakom – válaszolta Klára meglepően nyugodtan, és megindult befelé.
Leonid azonban nem engedte tovább, mintha mozdíthatatlan fal lett volna.
– Tudod, hogy kellemetlen helyzetbe hozol? Vettem neked egy lakást! Hálásnak kéne lenned, hogy nem az utcán vagy!
Klára keserű mosollyal válaszolt anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét.
– Hálásnak? A csalásért? A hazugságért? Nem, Leonid, itt maradok. Ez a lakás a miénk, és nem megyek el.
Férje arca megfeszült a feszültségtől.
– Nem érted, mit tettem érted? Bíróságon is eloszthattam volna az ingatlant. Az eladásból a részed nem lett volna elég egy kollégiumi szobára sem! De gondoskodtam rólad, hogy legyen rendes helyed! Örülnöd kellene!
– Köszönöm – válaszolta Klára nyugodtan –, de úgy döntöttem, a másik lakást kiadom, ezt pedig megtartom. Amíg nem válunk el hivatalosan, ez még az enyém. Ha akarod, megpróbálhatod visszaszerezni, de tudd, a papírok a nevemen vannak.
Leonid arca haragtól elvörösödött.
– Nincs jogod ezt tenni! Számítottam a becsületességedre! Biztos voltam benne, hogy elfogadod a feltételeimet!
Klára nem félt már, nem érzett bűntudatot. Egyenesen a szemébe nézett.
– Itt maradok. Ha nem tetszik, te is elmehetsz.
Férje megbénult, szavak nélkül állt. Előtte egy teljesen megváltozott nő állt – erős és magabiztos. A Klára, akit ismert, már nem létezett.
A napok lassan, végtelennek tűnve teltek. Egy furcsa helyzet alakult ki: hárman éltek egy fedél alatt. Klára minden nap határozottan jelen volt a lakásban – a megszokott helyén az étkezőasztalnál, a közös konyhában főzött, és folytatta mindennapi szokásait, melyek otthont varázsoltak a lakásból.
Amikor Leonid „családi” esteket próbált szervezni Linával, Klára mindig ott volt, hogy emlékeztesse őket, ki a ház igazi ura. Néha megengedett magának célozgató, mégis finom megjegyzéseket az új partner felé, miközben látta, hogy Leonid megfeszül, Lina pedig lesüti a szemét.
Leonid különféle módszerekkel próbálta rávenni Klárát a távozásra: először könyörgött, majd fenyegetőzött, de mindhiába. Klára kitartott.
Néhány hét múlva Lina már nem bírta tovább. Egy reggel csendben összepakolt, és szó nélkül elhagyta a lakást. Leonid Klárát okolta, kiabálva, hogy ő rombolta szét a kapcsolatukat. Klára azonban higgadt maradt, és hideg elszántsággal nézett rá. Számára a házasság már nem létezett, de nem engedte, hogy férje következmények nélkül távozzon.
Idővel Leonid kezdett változni. A makacs szándék, hogy váljon és új életet kezdjen, lassan elhalványult. Egy este, munka után, ahogy belépett a konyhába, szokás szerint vacsorát készítő Klárát találta. Meglepően komoly hangon szólt hozzá:
– Megváltoztattam a döntésem a válásról.
Klára felnézett, láthatóan meglepődve.
– Megváltoztattad a döntésed? – ismételte lassan, mintha maga is nem hinné el a szavakat. – És mi a javaslatod?
– Hagyjuk úgy a dolgokat, ahogy vannak – mondta, leülve az asztal szélére. – Most már látom, hogy hibáztam. Visszatérhetünk a régi rendhez.
– A régihez? – Klára keserűen mosolygott, de fájdalom már nem tükröződött a szemében. – Tényleg azt hiszed, kitörölhetjük mindazt, ami történt? Elfelejthetjük a csalódást? Nem. Most én vagyok, aki a válást követeli. És itt a javaslatom: te lemondasz a lakásrészről, én pedig átadom neked az újat. Így mindketten jól járunk.
Leonid elgondolkodott. Nem tetszett neki a feltétel, de tudta, nincs más választása. A közös lakás eladása alig adott volna annyit, hogy valami elfogadhatót vegyen magának, különösen, mivel megtakarításaiból Klára új otthonát finanszírozta. Az új lakás szerény volt, de a legjobb lehetőségnek bizonyult számára. Végül beleegyezett – egyetlen kikötéssel: mindkét ügyletnek egyszerre kell lezárulnia, hogy kizárják a becsapás lehetőségét.
Aláírták a papírokat, és mindenki megkapta, ami jár neki. Leonid végre szabad volt, és rádöbbent, hogy az új élete nem is olyan fényes, mint hitte. Klára viszont könnyebben lélegzett, és biztos volt benne, hogy ez a szabadság egy új, fényesebb élet kezdete.