Joyce útja az önző kamasztól az együttérző orvosig

Advertisements

Joyce szomorúan nézte saját tükörképét, homlokát ráncolva az orrán megjelent új pattanás miatt. Tizenhét évesen életét egy megoldhatatlan problémák sorozatának vélte. A középiskolai csoportbeszélgetésekben mindenki az új lábbelikről beszélt, amiket megkapnak, de Joyce már előre tudta, hogy a szülei hogyan fogják ezt fogadni. Ráadásul Lucas, a fiú, aki iránt hónapok óta vonzódott, egyszerűen figyelmen kívül hagyta őt az iskola folyosóján.

— “Joyce, vacsora kész!” hallatszott anyja hangja a szobában.

Advertisements

— “Nincs kedvem enni!” szólt vissza dühösen.

Az ajtó lassan kinyílt, és Sandra, az édesanyja, egy tányérral a kezében lépett be, majd az ágy szélére telepedett. “Az jutott eszembe, hátha mégis éhes vagy egy kicsit,” mondta, arca türelmet tükrözve, amit hosszú éveken át gyűjtött össze.

— “Anyu, nem értesz meg,” suttogta szomorúan Joyce. “Mindenki megkapja azokat a cipőket, és Lucas azt sem tudja, hogy élek.”

Sandra óvatosan hátrafogta lánya lila tincsét a füle mögé. “Tudod, amikor én voltam annyi idős, mint te, azt hittem, hogy problémáim a világ legnagyobb bajaik. De az idővel rá fogsz jönni, hogy ezek csupán apróságok.”

— “Ezt mindig mondod,” mordult fel Joyce.

— “Mert igaz,” válaszolta lágyan Sandra. “Holnap van Elaine néni esküvője, ne felejtsd el.”

Joyce elégedetlenül nyögött. “Tényleg muszáj mennem? Úgyis csak kérdezgetni fognak az egyetemről, mintha tizenhét évesen már mindent tudnom kéne az életemről.”

— “Csak pár órát vesz igénybe,” sóhajtott anyja. “Néha másokért is cselekedni kell, ez a felnőtté válás része.”

A terem szalonja halvány fényben ragyogott, az asztalokat virágkompozíciók díszítették. Joyce visszasimította fekete ruháját, mely apró lázadásként állt ellen az anyja által választott pasztellszíneknek.

— “Joyce, micsoda régóta nem láttalak!” kiáltotta lelkesen Ingrid, unokatestvére, aki rózsaszín ruhájában pompázott. “A hajad… elég egyedi.”

— “Köszönöm,” válaszolt halkan Joyce, tudva, hogy ez inkább bírálat volt.

Hamarosan egy kisebb rokoncsoport alakult, mely büszkén ecsetelte előre megtervezett jövőjét.

  1. “Én jogász akarok lenni,” mondta határozottan Tommy.
  2. “Orvos leszek,” tette hozzá Ingrid. “Apu már keresett nekem gyakornoki helyet.”
  3. “És te, Joyce?” kérdezte Tommy lenézően. “Még mindig döntésképtelen vagy?”

— “Csak több lehetőséget vizsgálok,” válaszolta homályosan Joyce.

Miközben a rokonok a karrierjükről veszekedtek, Joyce észrevétlenül kiment a medence mellé. Lefeküdt egy nyugágyra, bedugta a fülhallgatót, és hagyta, hogy a kedvenc együttes sötét szövege elnyomja a külvilágot.

Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor hirtelen zajra emelte a fejét. Nevették és ujjal mutattak a víz irányába: egy idős hölgy, elegáns ruhában, de teljesen átáztatva, kétségbeesetten kapaszkodott a csúszós medence szélébe. Kék ruhája vizesen nehezedett rá, fehér haja pedig a fejére tapadt, kiszolgáltatottá téve őt.

— “Valaki segítsen már neki!” kiáltotta Joyce. A vendégek egy része vagy nevettek, vagy telefonjukat vették elő, hogy felvegyék a jelenetet.

— “Biztosan eltévedt a mosdó felé,” jegyezte meg valaki.

Joyce nem habozott tovább. Levette cipőjét, majd bátor lendülettel a jeges vízbe ugrott, és úszva odament a hölgyhöz.

— “Minden rendben lesz, itt vagyok,” mondta, miközben óvatosan megtámasztotta a nő vállát.

— “Köszönöm, kedvesem,” remegett az idős hölgy. “Elcsúsztam, miközben a zsebkendőmet próbáltam visszavenni.”

Joyce a lépcsőhöz vezette, és segített kimászni a vízből. Miután a helyzet rendeződött, pár vendég odalépett, hogy törölközőt nyújtson a nőnek. A mosdóban Joyce hajszárítóval szárította meg őt.

— “Wilma vagyok,” mutatkozott be az idős asszony. “Én vagyok a vőlegény nagynénje.”

— “Joyce vagyok, Elaine unokahúga.”

— “Nem hiszem el, hogy senki nem segített rögtön!” háborgott Joyce, miközben mutatott a hajszárító irányába.

Wilma szomorúan mosolygott. “Kedves lányom, az idő múlásával egyre inkább észreveszi az ember, hogy sokan csak saját magukkal törődnek, és közömbösek mások problémája iránt.” Megállt, majd hozzátette: “Ebben a korszakban főként magunkra koncentrálunk: a ruha, a vásárlás, a megjelenés. És ezen pörgő tempó közepette megfeledkezünk arról, hogy körülnézzünk maga körül.”

„Ebben a korszakban a legtöbben csak önmagukra figyelnek, és nem veszik észre környezetük szenvedését.”

Ez a mondat mélyen eltalálta Joycet. Eszébe jutottak a végtelen veszekedések a szüleivel, melyek mindig az ő anyagi kívánságairól szóltak. Sosem gondolt arra, milyen áldozatokat hoznak érte a szülei.

— “Nem akarok olyan lenni, mint ők,” vallotta be rekedten.

Wilma szeretetteljesen nézett rá, és gyűrött kezével simogatta meg az arcát. “Már azzal, hogy erre ráébredtél, megváltoztattad a sorsodat. Amikor ma segítettél nekem, együttérzést mutattál. Folytasd így, és nagyszerű emberré válhatsz.”

Joyce új érzés kerítette hatalmába: egyszerre szégyellte önzőségét és eltökélte, hogy másképp cselekszik a jövőben.

Az esküvő után eltelt hetekben Sandra finom változásokat fedezett fel: Joyce önként lejött a folyosóra beszélgetni, belefolyt a családi diskurzusokba. Egy nap még a kertkerítés javításában is felajánlotta segítségét apjának.

Egy vasárnap délután, miközben egymás mellett mosták el az edényeket, Joyce megtörte a csendet:

— “Anyu, emlékszel, amikor azt mondtad, hogy egyszer majd apróságnak fogom látni a gondjaimat?”

Sandra elmosolyodott. “Persze, hogy emlékszem.”

— “Most úgy érzem, kezdem érteni: túl sokat aggódtam olyan jelentéktelen dolgokon.” Megállt egy pillanatra, majd folytatta: “És sohasem gondoltam arra, mennyit tesztek értem te meg apu.”

— “A felnőtté válás valójában erről szól, Joyce: arról, hogy kinőjük önmagunk korlátait,” válaszolta Sandra gyengéden.

— “És azonnal tisztázni akarom, hogy mit is szeretnék igazán,” folytatta Joyce ragyogó szemekkel. “Orvos akarok lenni. Nem a presztízs vagy a pénz miatt, hanem azért, hogy másokon segítsek.”

Sandra szívből ölelte meg: “Már most is hatással vagy a világra, kislányom.”

A kórház egyetem zavaros forgatagában, már tizennyolc évesen, Joyce a fakultás történelmi épületei között sétált, haját most visszafogottabb kék árnyalat díszítette.

— “Joyce!” hallatszott egy ismerős hang. Megfordult, és meglátta Wilmát, aki egy padon ült rá várva.

— “Wilma néni!” kiáltotta lelkesen, majd az ölelésbe rohant. “Mit keres itt?”

— “A fiam, Dr. Arthur, itt tanít. Tudta, hogy ma kezded az egyetemet, ezért eljött, hogy fogadjon. Régi megérzés, lehet.”

Leültek egymás mellé, miközben az őszi színek színezgették a faleveleket. Joyce elárulta, mennyire ideges.

Wilma megszorította a kezét: “Emlékszel, amit mondtam, hogy a sorsodat meg lehet változtatni? Korán ráébredtél erre, és ez ajándék.”

— “Néha még mindig előjön az önzés,” vallotta be Joyce.

— “Senki sem tökéletes, drágám. Ami igazán fontos, az az irány, amerre haladunk.” Wilma elővett egy kis csomagot. “Ezt szeretném neked adni: egy kabalát.”

Joyce kinyitotta: egy ezüstből készült, kinyújtott kéz formájú kitűző volt.

— “Ezzel emlékeztetni akarlak arra, hogy mindig lesz valaki, akinek segítségre van szüksége, és mi lehetünk azok a segítő kezek.”

Joyce a táskájára tűzte az ajándékot. “Nagyon köszönöm, Wilma néni, mindenért.”

Az óracsengő jelezte a tanóra kezdetét. Amint felment a lépcsőkön, megérintette a kitűzőt. Ez a medence mellett tett egyszerű segítő kéz, melyet mások talán elfelejtettek volna, életének sorsfordító pillanata lett. Tudta, hogy innentől kezdve nem az ő igényei állnak a középpontban, hanem az, hogy igazán változtasson a világon.

Fontos felismerés: Joyce története azt példázza, hogyan segíthet egy apró tett, hogy a fiatalok túllépjenek a saját önzőségükön, és elinduljanak a felelősségteljes, mások iránt érzékeny élet irányába.

Az élet alapvető változása abban rejlik, amikor megértjük, hogy a valódi növekedés a körülöttünk lévők iránti figyelemből fakad, és ez az út nem könnyű, de egyben elengedhetetlen is a boldoguláshoz.

Ez az átalakulás nemcsak a fiatalok, hanem mindenki számára inspiráció lehet, hogy megnyithassa szívét mások felé, és felelősséget vállaljon a közössége iránt.

Advertisements

Leave a Comment